Beismerésem

Tegnap – hosszas fontolgatás után – kiírtam a blog-szünetet.

Ugyanis a rengeteg tavaszi elfoglaltságunk, munkánk mellett úgy éreztük, nem fogunk tudni rendszeresen tartalmat készíteni, ami részemről ugye az írás, leginkább. Volt már ilyen a múltban, és azt tapasztaltuk, hogy jobb, ha kiírom, mert akkor nem érkeznek aggódó levelek, hogy hová tűntünk. 🙂

Ezt (mármint az aggódást) megelőzendő, gondoltam, szólok, hogy nem mostanában érkezik majd újabb hír rólunk, tőlünk, kis szünetet tartunk. És erre mit történik? Hát persze, hogy egyre csak érkeznek az aggódó email-ek, üzenetek, hogy mi történt, nincs-e valami baj?

Nincs. 🙂 Azon túl, hogy immár fogalmam sincs arról, hogy mivel teszek jót. Ha kiírom vagy ha nem. 😀

Beismerem, nem mozgok túlságosan pöpec módon abban, hogy hogyan is kell az ilyesmit megfelelően kommunikálni egy blog felületen, ezért kérem, nézzétek el sutaságomat.

Szóval.

Itt minden hipi-szupi, kertészkedünk (gyönyörűen fejlődtek már az elültetett növényeink, erre a napközbeni nyár után ma hajnalban ismét fagy volt, váratlanul 😦 ), új könyvemen kezdtem el dolgozni, mától az egyik gyerek is épp velünk lesz egy vagy két hétig, ráadásul kaptunk egy csodálatos munkamegbízást is, ami részünkről rengeteg tanulást, körültekintést, jövés-menést, tevékenységet igényel. Így aztán fogalmam sincs, mikor fogok tudni érkezni újabb bejegyzéssel, mesélve, hogy vagyunk épp, ezért picit szünetelve, de jövök és vagyok és vagyunk és leszünk. 🙂

És azért nagyon jól esik ám a sok érdeklődés is… és hogy velünk tartatok alakulásainkat követve. ❤ De aggódni nem szükséges, és ígérem: szólok, ha ez változik. 🙂

Köszönöm, köszönjük a türelmeteket a megértéseteket. ❤

(Folyt. köv.)