Csudaklassz vasárnapunk volt, képes beszámolóval igyekszem átadni mindazt, amiben részünk lehetett.
Szikrázó napsütésre ébredtünk, ráérősen, meglehetősen komótosan készülődtünk a mai találkozónkra kisvárosunk ökocsoportjának tagjaival. A múltkori fagy miatt elhalasztott faültetés új időpontban, ma 10.30-kor kezdődött. Kapát, vödröt ragadtunk, autóba pattantunk, és robogtunk a régi mosodához, vagyis a megadott helyszínhez.
Anno itt gyűltek össze a nők a szennyest tisztára mosni. Középen a hatalmas vályú, amibe a mellette levő kis folyóból merték a vizet. Két oldalról lehetett hozzáférni, így egymással szemben végezhették munkájukat. A mai napig őrzik, vigyázzák a helyet, tisztelet övezi emlékét.
A megérkezésünkkor már szépen alakuló kis csapatunk megkezdte a közös kávézást, házi sütizést, csatlakoztunk hát. Ez a rész nagyjából bő egy órásra sikeredett, eszegetve, iszogatva, csacsogva. Mert ugyebár, szükséges erőt gyűjteni, mielőtt bárminek is nekikezdenénk. Mondta ‘ökotörzsfőnökünk’, Saljo. Meg kell adni a módját. Si, siii, bólogattunk teli szájjal, teljes egyetértésben.
Ezután beszéd következett, amiben többek között megtudhattuk, hogy a helyiek szerint van három dolog, amit jó, ha megtesz az ember életében: 1. legyen gyereke 2. írjon egy könyvet 3. ültessen legalább egy fát. Vagy… vagy. Nnna, mondom erre felkacagva, juhhé, nálam az összes pipa, így sorban, ráadásul mindegyik pontot némileg túlteljesítve… :-D. Ugye.
Majd Josu, a kertészfiú lépésről lépésre, mozdulatról mozdulatra megtanította nekünk az ültetés minden csínját bínját.
Ezután kaptunk kesztyűket, és szabadon választva az előre kijelölt helyek közül, párosával munkához láttunk. Mi, Bélával egy gránátalmát, egy diófát és egy valamilyen akármilyen díszbokrot ültettünk. Közben jövés-menés volt, megnéztük egymás ültetéseit, vagy épp edényt, földet vittünk annak, aki kérte. De leginkább boldogságtól röpdöstünk, hogy a kis tér az épület előtt szépül, növényesül.
A faültetés összeköt. Derűsen vibrált, egyértelműen érződött körülöttünk és bennünk általa az örökre összetartozás.
Saljo beszélt a mandula bajról is, amiről már olvastunk, hallottunk, de most még nyilvánvalóbbá vált. Ugyanis Alicante régiót elérte egy betegségfajta, ami a mandulafákat támadta meg. Sajnos, elég buta törvényt hoztak: ki kell vágni a fákat, hogy megakadályozzák a terjedésüket Valencia irányába. És még sajnosabb, hogy nem csupán a beteg fákat, hanem ott, ahol találnak akár csak egyet is, ami megfertőződött, ott az összeset. Amit a helyiek elleneznek, hiszen szerintük elegendő volna csupán a beteg fákat kivágni. Ez a térség híres a mandulásairól. Az egész országból érkeznek turisták virágzásuk idején. Ebből pedig az itt élőknek bevételük származik. Azon túl, hogy a mandulát értékesítik. Szóval, összetett probléma ez most.
Több ezer fát vágtak ki eddig felsőbb utasításra… mi pedig ma csöpp kis demonstrációnkkal fejeztük ki egyet nem értésünket. Szalagokkal díszítettük az egyik mandulafát, majd kis tiltakozó táblát is kapott, amit láthatnak, olvashatnak az arra járók.
Hazatérve folytattuk az ültetést, magvak immár a földben, hajrá, ébresztő, palántásodásra fel! 🙂
Ja, és kaptunk a fásítás végén 24 darab icipici csemetét, amit a kertünkben elültethetünk. Különleges tölgyfácskák, amit akár sövényszerűen is rendezhetünk, nyírhatunk. Húú, boldogít mindez minket ám, rendesen! Egyelőre kiültetni nem merjük, fagyos éjszakákat mondanak még a következő hétre. Addig legalább tervezgetjük, hova is helyezzük majd el őket. Állítólag 25 méter magasra is megnőhet, jókora árnyékot adva (amelyiket épp nem sövényesítjük). No, persze, nem a mi életünkben, de hát fát soha nem magunknak ültetünk, ugye, hanem a jövő generációinak. Sok-sok szeretettel. ❤
Délután a csoport megható üzenetet kapott Saljo-tól (spanyolul, angolul, ahogy azt szokta). Ezt itt:
Szabad fordításban:
“Nagyon szépen köszönöm mindazoknak, akik részt vettek ma délelőtt a Valenciai Közösség Fa napja alkalmából szervezett ültetésében. És, mi is lehetne alkalmasabb erre, mint egy olyan hely, aminek akkora történelme van, mint a Mosodának, így tisztelegve azok előtt a nők előtt, akik régen itt mostak. Ha behunyod itt a szemed, füled a földre tapasztod, még most is hallhatod vicceiket és a nevetésüket.”
(Folyt. köv.)
¡HOLA, FINCA! 