Többen kérdezték tőlünk, hogy miért választottunk ennyire elszigetelt módot napjaink megéléséhez?
Mi viszont nem így érezzük. Lehet, hogy úgy tűnik, mintha ezen a világvégi fennsíkon eltávolodtunk volna embertől, nyüzsgéstől, elzárva magunkat kapcsolódásoktól. Ám, ez egyáltalán nem így van. Ez itt teljesen normális életforma. Ugyanúgy részei vagyunk a 3 kilométerre tőlünk fekvő kisvárosnak, mint az ott lakók.
Persze, azért hoz vicces helyzeteket bőven az itt és így létünk. Meséltem már a postáról például. Hogy nem talál ide a postás, de az is lehet, hogy nem is próbálkozik. Így aztán a városban élő barátaink címét szoktuk megadni, ha valaki mondjuk csomagot szeretne feladni nekünk. Épp tegnap érkezett meg Ádám fiam ajándéka ily módon, csak be kellett ugranunk érte, miután Janette jelezte, hogy átvette.
A hivatalos levelek érkezése pedig egyszerűen zseniális.
Az elmúlt héten kétszer is megtörtént, hogy maga a polgármester kézbesítette számunkra, kapunk elénk gurulva, dudálva, nevetve. Jött vele a város könyvtárosa is, a holland származású, húsz éve itt élő fickó, aki egyrészről segített a kommunikációban, ugyanis a polgi mukkot sem beszél angolul, s bár elcsevegtünk spanyolul a „miújság” témakörében, azért a hivatalos papírok fordításához elkélt a tolmács.
Kiderült, most lesz a polgármester választás, és – fanfárok, dobpergés, tűzijáték – immár mi is jogosultak vagyunk a választáson való részvételre. Klassz. Szóval, teljes jogú tagjai vagyunk a közösségnek. 🙂
No, ehhez kellett kitöltenünk a szükséges dokumentációt. És nem ám annyi, hogy itt a levél, tessék, töltsétek ki, és hozzátok be a hivatalba. Dehogy. Bontsuk ki együtt, töltsük ki, és akkor egyből vissza is tudják vinni, nem kell befáradnunk. Parádés. Ahogy a hangulat is, amiben mindezt megtettük.
Holland könyvtárosunk másik küldetése pedig az volt, hogy magával vigyen egy példányt a ‘JELENLÉT‘ című verseskötetemből (https://totheszter.info/konyv/), amiről múltkor beszélgettünk a bárban összefutva. Mert hát ő is ír verseket. És, mert a könyvtárban van már lengyel könyv, de magyar egy darab se. Illetve most már van, hiszen jött és vitte, ugrándozós boldogságban, hogy az ő könyvtárában immár magyar nyelvű könyv is meglelhető.
Én is örülök. Eléggé. JELENLÉTem így már határozottan nyomot hagy. Itt is.
A második eljövetelükkor egy újabb személlyel bővült a csapat. Magukkal hozták ugyanis Salvadort, a helyi kulturális ez-azt. Ugyanolyan derűvel, dudálva érkeztek, és miután bemutatták Salvadort, ő elmesélte, hogy minden évben nyár elején naaaagy kultúrális eseményt rendez, és hallotta, hogy festek, és látta a munkáimat a weboldalamon, és hűha, és szeretne a rendezvény részeként kiállítást szervezni nekem. Ott álltam Bélával döbbenten, alig hittem a fülemnek, és a polgi, a könyvtáros és a kultúros egyszerre bólogattak nevetve, hogy „siii, siii…”. Szóval… elég menő érzés ám. Kiállítódnak a selyemképeim a kisvárosunkban. 🙂
Mesélem ezeket az elszigetelődésünk kérdésére is válaszul. Meg mert jó mindezt megosztani. Örömöt, boldogságot, derűt. Segítést. Egymásra figyelést. Összetartozást. Az érzést, hogy bármi is van, nem vagyunk egyedül itt, a fennsíkon.
Olyannyira nem, hogy Bélának azt is megmutatták, melyik jelenleg a legtutibb hely fát gyűjteni. Hűvösek az éjszakák, mindennap fűtünk ebben az időszakban. Viszont idén egy fillért sem kellett költenünk, hiszen (ahogy írtam már régebben) itt össze lehet szedni a fát a környéken. Szabadon. Sőt. Mint ahogy most a polgármester elmondta, amit az önkormányzat kivág, és halomba rendez az út szélén, azt simán haza lehet szállítaniuk a helyieknek. Most például itt a szomszéd hegyen lévő kiöregedett, kiszáradt mandulást rendezték. Mehetünk, hozhatjuk, a mandula jól ég, fincsi meleget ad. A szívünknek is… mindez.
(Folyt. köv.)
¡HOLA, FINCA! 