No. Ma is kiderülhetett, hogy csupa átlagos, unalmas napok sorozata az életünk. Velünk aztán semmi nem történik itt a világvégi fennsíkon. Mármint, semmi rendkívüli.
A ma reggel is a megszokott módon kezdődött, kávéval a kezünkben ébredezgettünk kint, a természettel együtt. Közben arról beszélgettünk, hogy jó volna csinálni egy kis kőlépcsőt ide elénk, az ódon kapuval szemben lévő partoldalba, ugyanis eddig artista módjára, életünket kockáztatva tudtuk csak az alsóbb kertrészt megközelíteni. Legtöbbször csúszkálva.
Gondoltuk, mielőtt nyakunkat törnénk, változtatunk a változtathatón, és ahogy sétánk során láttuk egy közeli gyümölcsös mellett elhaladva, úgy döntöttünk, készítünk kövekből lépcsőt mi is.
A gondolatot tett követte, Béla már ment is hátra, ahová eddig a birtok rendezése közben szorgalmasan gyűjtögette a köveket, kiválasztani az épp megfelelő darabokat célunk eléréséhez. Nem telt el fél óra, rohant hozzám, és mobillal a kezében, kissé zihálva mesélte, mi történt.
Miközben pakolgatta a roppant súlyú köveket, egyszer csak új barátunkkal találta szembe magát. A hangját nem örökítette meg, de gyorsan fotózta, így aztán be is tudom mutatni. ŐT. Tessék:
Méretes példány, nem csodálom, ha egy pillanatra elejtett mindent, és némán (nyilván, mert hogy Férfi) felsikított, amikor meglátta. Én pedig megint jól vizsgáztam empátiából, ugyanis csak felszabadultan röhögni tudtam őt hallgatva, közben a bizonyítékot vizslatva, mert egyből eszembe jutott Maugli és Ká, és képzeletben már láttam is Bélát a faágon ülve, dermedten a hipnotikus kígyó szemébe nézve. Na, meg azon, amit ezután mesélt:
Nem elég, hogy felülkerekedett minden retteneten, és hidegvérrel körbefotózta a jószágot. De nem ám. Azonnal felismerte, hogy biza, meg kell védenie engem és a kuttyokat a veszélytől, és eltávolította a kígyót egy bot segítségével. Egy HŐS. Sőt. HÖSSSSS.
És – egyéleteegyhalála – hova távolította el? Na, hova?
A szomszéd gyümölcsösbe. Úgy kábé egy méterre eddigi búvóhelyétől. És, mivel szellős drótháló választja el a két telket egymástól, így aztán tuti biztosan nem fog visszaszivárogni hozzánk. Ugye. 😀
A kígyót egyébként a fotó alapján pikk-pakk be is azonosítottam a gugli segítségével: spanyolul culebra de escalera, azaz hegyesorrú sikló, másnéven létrakígyó (zamenis scalaris). Ránk nézve teljesen ártalmatlan, a kis rágcsálókra, hüllőcskékre, egyebekre viszont annál halálosabb. Örülök, hogy nem vagyok béka.
Aztán napközben elkészült a lépcső, vagy mi. Szerűség. Lépkedésre tökéletesen alkalmas, működik. Élőben kissé még lépcsőre is hasonlít, ha nagyon akarjuk. Munka végeztével elégedetten méregettük a dombocska ívét követő kőrakást, amikor Béla belemormogott a csendbe:
„Szerintem, ezt még a lómaik se csinálták volna meg jobban”.
Bólogattam, hogy nem biza, drágám, sőt, nyomodba sem értek kőlépcső fabrikálásban, és hálásan köszöntem, és örömtől ragyogva, fel-le sétálgattam (lómai méltóságos asszonyság módjára) ezeken a csudálatos lépcsőfokokon.
Szóval, már lépcsőnk is van. Ilyen-olyan… a miénk. 🙂
(Folyt. köv.)
¡HOLA, FINCA! 