Naponta kétszer útra kel a csapat, elhalad a kapunk előtt. Élén a Nagy Fehér Főnökkel, a juhásszal. Mentében int, nem is lassít, dolga van, köszön, én vissza. Idős, magas ember, hosszú haja hófehér, ahogy mellközépig érő szakálla is. Két bottal, nehézkesen, mégis roppant erőt sugározva rója a köves, nem éppen könnyű terepet.
Mielőtt kiengedné az állatokat a karámból, előkészíti a házunk melletti ősrégi itatót, feltölti friss vízzel, hogy a nagy utat megjárt sereg végül szomjat is olthasson. Két kutya segíti munkáját, félszavakból, kurjantásokból értik az embert. Ahogy a kecskék és birkák is. Értik szándékát, mozdulatait, kívánságait. Bíznak benne. Abban, hogy minden egyes nap kétszer, reggel és estefelé olyan területre vezeti őket, ahol biztonsággal megtömhetik bendőjüket, majd friss vízzel koronázhatják meg lakomájukat. Ember, kutya, birka, kecske… együtt. Egységben. Elégedetten, boldogan robognak az úton, járják be a hegyet, völgyet.
Én pedig várom és figyelem, reggel és este a kolompjaik hangját. Olyan, mintha buddhista szerzetesek közelednének, kezükben csengettyűikkel. Őket a juhász vezeti mennyei legelőkre, engem ez a hang terel másik dimenzióba. Hálás vagyok. Az útért, a létezésért, az Életért. Ami sokkal egyszerűbb, mint amilyenné többnyire tesszük…
És ebben az egyszerűségben csupán hallani, érteni, bízni, mozdulni dolgunk. Ami által rájöhetünk, hogy valóságosan mindenünk megvan. A boldogságunkhoz. Hiánytalanul.
(Folyt. köv.)
¡HOLA, FINCA! 