Meséltem már, hogy a helyiek életük nagy részét a szabadban töltik. Ha megtehetik. Akinek háza, kertje van, annak természetes, hogy csupán szélsőséges időjárási viszonyok esetén időzik bent, falak védelmében. A városi emberek pedig, amikor csak lehetőségük adódik, kirándulnak. Vagy épp kerékpároznak.
Ilyen szempontok mentén tekintve magunkra, kijelenthetjük: eléggé helyiek lettünk. Így, fél év elteltével. Bár, selyemfesteni egyelőre a házban tudok, ám azért a mi életünk nagy része is kint zajlik. Étkezőnk (asztal, szék) eddig is volt a belső teraszon, aztán annak érdekében, hogy teljes komfortban élvezhessük a létet, megtoldottuk a nappalit egy kinti részleggel. Elmondhatatlanul felemelő érzés ez a természetben létezés… például, hogy ezt a bejegyzést is a szabad ég alatt írhatom, közben a hegyeket bámulva, kuttyokkal a tövemben. Segítenek. Nagyon. Ja. Persze.
Bélának nem tudom, mennyire lélekemelőek most a kint-napjai, ugyanis az új telekrészünket csapolja, alakítja rendületlenül. Azt mondja, élvezi. Én meg elhiszem. Amúgy, tényleg olybá tűnik, mintha örömét lelné benne. Ráadásul az ideiglenes óriástavunk mára méretes pocsolyává zsugorodott. Csóri békák. Mi lesz velük? Remélem, vándorbékák, és vidáman átszökdécselnek egy másik vizes területre.
Mióta elmúlt a hetekig tartó özönvíz, még inkább díjazzuk a kint lét lehetőségét. Különösen szeretjük a reggeleket. Langyos, párás, és olyan illata van, mint augusztusban Tribunjnak (kedvenc településünk a horvát tengerparton). Mediterrán fenyő és a tenger illatának keveredése. Amikor először éreztük itt fent, a házunknál, alig hittük el. Hiszen kábé 20 kilométerre van tőlünk a víz. Ám, úgy tűnik, ha megfelelő a széljárás, akkor itt is tengerparti illat leledzik. Mi meg benne. 🙂
A párával kapcsolatban pedig megtanulhattuk, hogy na, az van. Bőségesen. Azt gondoltuk, hogy az esőnek köszönhetően vizesedtek a falaink, de kiderült (mert elmagyarázták nekünk), hogy ez általános az egész térségben. A pára végett. És ne várjunk a napra, melegre, hogy kiszáradjunk, mert nem fogunk. Viszont extra gyorsan szerezzünk be egy páraelszívót, ugyanis az errefelé minden ház alaptartozéka. Láthattuk is például tegnap, a polgármester irodájában ücsörögve. Ismerős darab volt, szemünk sarkából rásomolyogtunk, amolyan ‘tudjuk ám, tudjuk már’ biccentés közepette. Ugyanis másfél hete hozzánk is beköltözött egy helyes példány, napi több tíz liter víztől megszabadítva a házunkat. Mindenképpen egyszerűbb, praktikusabb megoldás, mint kopoltyút növeszteni. Mert hát ez lett volna a másik alternatíva 90% körüli páratartalomban mozogva (úszva).
Szóval, kint is bent is fogy a víz. És még egy fantasztikus dologról muszáj beszámolnom a víz-pára ügy nyomán. Az történt ugyanis, hogy gazdagodtam. Új tudás érkezett belém. Nem is akármilyen. Bizony.
Eddigi életem számomra legnehezebben kimondható mondata ez volt: „Hűűű, de bedezodoroztam!”. Lehet kipróbálni. Nem szótagolva, hanem tempósan.
Most pedig mi haladja meg mindezt? Na, mi?
„DOS DESHUMIDIFICADORES”… vagyis: „két párátlanítót”… por favor.
Ugye, hogy durva. Főleg, élesben. A bolti eladóhoz fordulva, amolyan laza közönnyel kimondva. Mert a terv ez volt. Egész úton gyakoroltam. Kábé, mint a nyuszika, amikor ment a medvéhez fűnyíróért. Csak éppen én nem azt mondtam végül az eladónak, amit nyuszika a medvének. Hanem arcába toltam a mobilomat, mutatva a kiválasztott darabot, por favor. Sí, sí… adta, hazahoztuk.
Amúgy, még a guglifordító hangoskisasszonyának is van némi problémája mindezzel, nem valami gördülékenyen nyomja, íme a bizonyíték:
Én meg bepárásodott szemmel nézem, csak nézem ezt a csodamasinát, ahogy csendesen, szorgalmasan szippantja magába a vizet. Te édesdrága, kicsi deszhumink… mondom neki… száradunk. Köszi.
(Folyt. köv.)
¡HOLA, FINCA! 