Vallom: alap, hogy ami elsőre ‘rossznak’, hibázásnak tűnik, az a nagy egészet tekintve nem feltétlenül az. Sőt. Legtöbbször kimondottan felemelő, addig elképzelhetetlen, minket boldogító alakulásokat hozhat. Ezt alátámasztó, rendkívüli dolog történt velünk.
Múlt hét egyik estéjén kocsiba ültünk, hogy lecsússzunk a naplementés tengernél punnyadozni picit. Ahogy a házunktól a bekötőúton haladtunk, a szomszéd telkénél (ami a mi napelemes részünk mellett húzódik, és hetek óta beszélgetjük, hogy milyen jó volna megtalálni a tulajokat, hátha eladják nekünk) kisebb csoportosulás lassította le tempónkat. Két pár nézegette a múltkori özönvíz (írtam erről a 71. bejegyzésben) által elárasztott földet. Vizsgálgatták, beszélgettek. Ahhoz, hogy szabaddá váljon az út, arrébb kellett parkolniuk az autójukat, mosolyogtunk egymásra, „Hola! Hola!”, majd mi tova, el a tervezett célunk felé.
Pár kanyarral később mindkettőnket elfogott egy fura érzés: vissza kellene fordulnunk. És mivel egyre erősödött, így is tettünk. Amikor visszaértünk, már csupán az idősebb páros volt ott. Velünk egy idősek kábé. Nagyon megörültek nekünk, bemutatkoztunk, ők a bal-felső szomszédaink, Marta és Ignatio, két éve vették meg a házat, felújították, és tavaly nyár óta élvezik. A férfi mérnök, a nő egyetemi professzor, amúgy Valenciában élnek, itt általában heti 4 napot töltenek. Tervezik, hogy amikor nyugdíjasok lesznek, teljesen ideköltöznek.
Mindezt már később részletezték, ugyanis visszaérkezett a fiatalabb pár, akik egyébként minket kerestek Marta-ék szerint. Ők is roppant mód örültek, bemutatkoztak, a szomszéd telek tulajdonosai. A fiú édesapjától örökölte, aki néhány évvel ezelőtt meghalt, és mennyire szeretik ezt a helyet, meg a házat, ami időközben a miénk lett. És a lényeg, ami ekkor beütött: húsvétra jöttek Castellsbe a rokonokhoz, és ott hallották egy idős traktorostól, aki a papa földjét segített művelni anno, hogy a kerítésünket finoman szólva sem a megfelelő helyre húztuk fel. Úgy nagyjából öt métert ‘csippentettünk’ le a birtokukból. Szélességben. Upsz. Elég kellemetlen szembesülés volt, ugyanis a napelemünk 2/3-a is átlóg így hozzájuk. Meg amúgy is. Nem picit jöttünk zavarba, azt sem tudtuk, hogy kérjünk elnézést. Ők meg csak nevettek, hogy „ó, semmi gond, nem tudhattuk, melyik kövek jelzik itt a telekhatárt”. Merthogy kő jelöli. Praktikus megoldás egy olyan helyen, ahol mindenütt is kövek hevernek. Ugye. Ember legyen a talpán, aki itt megtalálja a határt mutató, amúgy tökéletesen a többivel megegyező darabot.
Mi vörösödtünk (lássuk be, elég ciki bebukni, hogy lenyúltuk a szomszéd földjét, még ha tudatlanul is), ők meg derűsen nyugtatgattak bennünket, hogy „no problem”, most legalább már tudjuk. Cserébe elmeséltük nekik, hogy miért is oda helyeztük a kerítést, miért voltunk meggyőződve arról, hogy ez így rendben van. Az történt ugyanis a ház vásárlásakor, hogy Batiste-től kérdeztük, hogy meddig tart ezen az oldalon a telkünk, erre ő fogta magát, lépett jó pár hatalmasat, majd ujjával a lába elé bökött, hogy kábé idáig. És odatettünk egy követ. Szóval, az ingatlanos konkrétan lelépte, hogy merre hány méter. 😀
Most kiderült, hogy elég rosszul lépte le, de amikor ezt elmeséltük, akkor még jobban nevettek, hogy „si, si, így szokott ez történni”, és hogy tényleg semmi gond. Mondtuk, hogy amint visszahúzódik a víz, arrébb telepítjük a kerítést, de esetleg nem akarják-e eladni nekünk a földet? Nem gondolkoztak ezen, azt sem tudják, mennyiért lehet értékesíteni, de nem is rossz ötlet, mert ők távolabb élnek, nem tudják művelni, rendben tartani, és amúgy is épp a saját házukat bővítik. És hogy ez parádés minőségű föld ám, a papa mindenféle zöldséget termesztett, paradicsomot, krumplit, cukkinit, satöbbit. „És most már rizst is lehet…” – tette hozzá Béla, rámutatva a jelenlegi tó-helyzetre, ahol esténként békák adnak koncertet nekünk, meg is örökítettem (bár, pöttyet halk lett, de fülessel abszolút élvezhető):
Na, a rizstéma tovább fokozta a hangulatot, jót nyihogtunk Béla felvetésén, soha még ilyen áradás nem volt itt, mondták, a felső szomszéd ujjongott, hogy képzeljük, nekik lett két vadiúj vízesésük, plusz egy folyójuk is, és a gémek még életükben nem jártak ezen a környéken, a békaszerenádokról nem is beszélve.
Aztán a fiataloknak indulniuk kellett, átgondolják a telek eladását, mondták, körbekérdezik az ismerősöket Castellsben az árral kapcsolatban, telefonszámot cseréltünk, jelentkeznek pár napon belül. A felső szomszédokkal pedig már nálunk, a házunkban folytattuk, estébe nyúlóan beszélgetve, ismerkedve. Döbbenet volt hallgatnunk, hogy milyen szinten vannak tisztában a magyarországi politikai helyzettel, és hogy például milyen egyértelmű számukra, hogy miért is így alakult a választás, ahogy. A legerősebb kérdésük felénk az volt, hogy mit gondolnak az emberek nálunk az ukrajnai háborúról, tényleg jogosnak vélik-e azt? Jaaaajjj… fájt, összeszorult a szívem, hogy magyarázni, magyarázkodni kényszerülünk, neeeem, dehogy… nincs olyan, hogy jogos háború. Nem létezhet. Mi ezt így gondoljuk. Magyarok. Rengetegen.
Úgy köszöntünk el, hogy másnap náluk folytatjuk. Kérdeztük, hányra menjünk, jött a már jól ismert (https://holafinca.blog/2021/10/22/22-a-hatalmas-fekete-lyuk/) helyi válasz: „Reggel. Reggel 12-re”. Ufff. 😀
Az biztos, hogy nagyon klassz emberekkel hozott össze minket az elhibázott kerítés-helyzet. Ráadásul tegnap este, húsvét vasárnapján üzenetet kaptunk: eladják nekünk a telket, méghozzá baráti áron, a hét közepére szervezik is már a szerződéskötést. Mi pedig eléggé boldogok vagyunk. Gyarapodunk az eddigi birtokunk felének megfelelő méretű, gazdálkodásra, termesztésre alkalmas földdel. Nem tudjuk még, mindez mit hoz majd nekünk a jövőben, de tesszük, ahogy szoktuk: érzünk, lépünk. A többi meg majd megnyilvánul a maga idejében, a nekünk szánt formájában, valóságában. Létezést egyértelműsítve. Nekünk. Értünk.
(Folyt. köv.)
¡HOLA, FINCA! 