Érdekes, de leginkább melós heteink voltak. Bár, március esős hónap, jelezték is helyi ismerőseink, hogy több napos felhőre, csapadékra számíthatunk, azért azt még ők sem sejtették, hogy idén mindez helyi viszonylatban is ismeretlen özönvíz formájában fog megérkezni.
Tizenkét napon át zúdult térségünkre az addig elképzelhetetlen vízmennyiség. Ez miképpen is nézett ki valóságunkban? Hát, kábé mintha egy vödör vízzel kínáltak volna arcon minden egyes házból való kilépésemkor. Persze, egymást sűrűn követő vödörvíz becsapódásról beszélek. Mondhatnám, hogy hasonló volt ahhoz, amit gyerekkoromban, Karachiban élve megtapasztalhattam monszun idején. De nem mondhatom. Ugyanis az meleg víz volt, ez meg hideg.
Döbbenten figyeltük, hogy a környékünk gyümölcsösei és rétjei hogyan változnak seperc alatt méretes tavakká. Harmadik naptól ezer béka brekegése formálta az esti csendet békés, kedves szólamú dallammá. Csodás élmény volt beleereszkedni a természet nyújtotta rendkívüliségbe, látva, hogy napról napra hogyan terjeszkedik, játszik térfoglalóst a víz. Ki is használtam, papírhajót hajtogattam, úsztattam, élveztem a kuttyokkal az esőben játékot.
Meghatottságtól bepárásodott szemmel lestük a fennsík felett méltóságteljesen köröző, békákra vadászó ragadozómadarakat, az újonnan képződött tavakba landoló szürke gémet. Említhetem e csodák között a találkozásunkat az apukájával kiránduló bébi muflonnal, vagy a nappal faluban lazán sétálgató rókát, például.
Csodás élmény. Volt. Úgy nagyjából az első hét. Aztán már nem annyira. Ugyanis az extrém időjárás számunkra extrém vízisporttá változott. Ugyanis a folyamatosan ömlő esőt már sem a föld nem bírta elnyelni, sem a ház kint tartani. Szerencsére a telkünket és házunkat nem árasztotta el – úgy tűnik, tudták anno, több, mint száz évvel ezelőtt a ház építői, hogy hová biztonságos kialakítani lakóhelyüket. Ám, azért rendre be-beszivárgott a víz. Mondta is Béla, hogy „király, megmutatta a jelen, hol kell javítani ablak szigeteléseket, és kívülről a kövek közötti misung tömítést.” Csordultig teltek a víztározóink, aminek roppant mód örülünk, és pikk-pakk csordultig telt a szeptikus tartály, aminek azért annyira nem. Béla meg egyáltalán nem. Volt olyan éjszaka, amikor a legdurvábban ömlő esőben, fejlámpával a fején merte tartalmát bőszen kifelé, hogy a házban zuhanyozni, vécét lehúzni tudjunk. No, ez nem volt annyira fincsi rész. Kijelenthetem: belecsaptunk az off-grid-természetben élés lecsójába rendesen.
És még így is azt mondom: mi igazából a naptalan, vizes két hetet jól megúsztuk, nem szenvedtünk károkat, max. azon vernyoghattunk, hogy jujj, de vizes a víz, és ebből következően a kuttyok, például. És, hogy nem tudtunk mosni, mert nem száradt volna meg, ugyanis 100%-os volt a páratartalom. Én azt hittem, ilyen nem lehetséges, döbbenten olvastam az erről szóló híreket. Minden vízzé változott.
Szóval, nálunk semmi lényegi durvaság nem volt, de a hegyen lefelé közlekedve láthattuk, hogy mások azért nem voltak ennyire szerencsések. Hegyoldalak omlottak le, földcsuszamlások zárták el az utakat, láttunk házat, amit széles repedés választott ketté, tett lakhatatlanná, és olyant is, aminek egyik sarka alól egyszerűen kimosta a hegyet a víz.
Most, hogy hetekkel később újra süt a nap, eléggé tudjuk díjazni. Mondjuk, eddig is, enélkül is díjaztuk, szerintem.
Klassz volt, mert amikor itt véget ért az esőzés, akkor mi autóba ültünk, és útra keltünk. Magyarország irányába. Gyerekeinkkel, unokáinkkal találkozni, és szavazni, persze. Ám, megpróbáltatásaink még ekkor sem értek véget.
A francia határtól szakadó esőben róttuk a kilométereket, egészen Olaszországig, ahol megálltunk Noncsiéknál, családot, unokákat ölelgetni, töltődni egy napot és éjszakát mosolyukban, szeretetükben. Bent ragyogás, kint pedig esett… megállás nélkül.
Aztán nyomás tovább, a többiekhez, örömködés, szeretet, melegség, ölelés, beszélgetések… elmondhatatlanul boldogító találkozások. Ám, amikor a szavazás napján ötcentis hóra ébredtem, na, akkor azért még én is káromkodtam egy kövéret.
Ráadásul, megérkezésünk első napján hívott bennünket barátunk, aki kuttyokra, házra vigyázást vállalt, hogy mi szabadon élvezhessük az együttlétet szeretteinkkel, hogy Elza eltűnt. Eléggé megijedtünk. Mert, ugye Elza tündér édesbogár, hiába múlt egy éves januárban, ő még gyerek, repül minden erre járó ölelésébe, ráadásul csodaszép. Afféle turista látványossággá vált itt a fennsíkon, van, aki azt mondta nekem, hogy azért jár újra és újra erre, hogy megcsodálhassa.
Szóval, Elza talált egy rést a kerítés alatt, amit valószínűleg a víz mosott ki, és szőrén szálán eltűnt. Nem volt túl biztató, hogy barátunk szemtanúja volt, amint a házunktól alig távoli bekötőút végén megáll egy terepjáró, kiszáll belőle egy férfi, és bőszen simogatni kezdi drága kuttyunkat. Mire felhúzta cipőjét, hogy odarohanjon, eltűntek. Autó is, férfi is, Elza is. Kétségbe estünk. Sherlock pedig egyenesen depresszióssá vált.
És maradtunk így. Aludni sem bírtunk. Egészen hétfőig. Amikor is a budapesti kisállat nyilvántartótól hívott egy kedves férfi: most jelezték neki (a chip által informálódva, ugye), hogy Elza egy spanyol menhelyen vendégeskedik, és adjam meg a spanyol számomat, hogy hívni tudjanak a részletekkel kapcsolatban. Gondolom, nem kell ecsetelnem, mekkora megkönnyebbülés, öröm volt ez számunkra. Remegve vártam a menhely hívását.
Kiderült: ott, a bekötőúton, kábé ötven méterre a házunktól szedte össze és vitte be La Nucia-ba az a férfi. És igen, mi is ezt kérdeztük. Miért nem gondolt arra, hogy tőle pár méterre esetleg megkérdezze a ház lakóit? Vagy miért nem várt pár percet, mielőtt bepakolta kuttyunkat a kocsiba? Mert például sokszor megesik, hogy a hegyről kutyával érkező turistát messze megelőzi kutyája, majd bevárja őt. Ilyen kutty is lehetett volna Elza.
De nem várt a jóember. Mert annyira segíteni akart. És így napokra lecsukatta kuttyunkat, elszállítva tőlünk jó húsz kilométerre.
Így történt. Megtörtént. Szerencsére (nem meglepő módon) Elza mindenki kedvencévé vált egy szempillantás alatt. Mesélték, hogy bárki arra járt, azonnal örökbe akarta fogadni. Mi pedig visszaérkezve repültünk érte, kiszabadítani. Na, azt a fejet, amikor meglátott bennünket, az életben nem fogom elfelejteni. Remélem, jó kis lecke volt ez számára. Nem kolbászolunk el szeretett otthonunktól. Idegen autójába pedig nem szállunk be. Ugye.
Ez, természetesen mind nem számít… csak a boldogság, hogy megtaláltuk, hogy nem esett baja, hogy nem kellett úgy hazatérnünk, hogy ő nincs itt, nem része a pillanatainknak. De. A miheztartás végett. Meg hogy ne feledje. Emlékezzen. Azóta néha-néha, ha rakoncátlankodik, Sittesnek szólítjuk… 🙂
(Folyt. köv.)
¡HOLA, FINCA! 