Esőnap van, behúzódtunk, punnyadás, olvasgatás, csendes semmittevés. Na, az ilyen nap engem mindig befelé terel, magamba, mélybe. Így teszem a semmit. Bőszen molyolva, nézelődve. Bennem. Ez van. Ez vagyok. 🙂 És, akkor most ebből a ‘bennem’-ből írok. Kifelé.
Mindig is érdekelt, mi bújik meg a felszín, a látható mögött. Mi miből fakad, mi minek a következménye, mi miért történhet vagy épp nem történhet életem alakulása során. Leghangsúlyosabban mindez az emberi lélek működésének érteni vágyásában mutatkozik meg nálam.
Nyilván ennek mentén alakult munkám, hivatásom is. De említhetem könyveimet vagy éppen selyemképeimet is. Alapommá vált, hogy valódi tudásom nem létezhet anélkül, hogy mögé ne néznék az elém tárt, látható eseménynek, embernek, konfliktusnak, feladatnak, stb. Ezt pedig a gyermeki kíváncsiság bárminek a lehetőségét megengedő mivolta által teszem.
Így közlekedve életemben, egyértelmű lett számomra: a lényeg a felszín mögött található. Mindig. Túllátva a szavakon, a formán, eljuthatunk például a másik ember valóságához. Megláthatjuk, ezáltal pedig megérthetjük. Kiderülhet így például, hogy nem őt nem tudom elfogadni, hanem a cselekedeteit. Vagy a szavait. Nem pedig az Embert.
Ugyanúgy, ahogy az emberek esetében teszem, sima, egyszerű spanyolországi dolgokat szemlélve is egyfolytában hajt valami megmagyarázhatatlan vágy, kíváncsiság, hogy mélyükre nézhessek. Túllátni a külsőn, a formán – nem vagyok képes megelégedni a látszattal.
Állandósult bennem a meggyőződés, hogy ha van valami, akkor az a valami magában rejt valami egészen mást is. Mindig. Minden és mindenki.
Jó, jó, tudom, ez most így megfogalmazva bonya hablatynak tűnhet. Éppen ezért mondok egy múlt heti példát.
A házunknak van ajtaja. Ugye. Az ajtón pedig kilincs. (…a mese tovább nincs… höhö) Ez, itt:
Na most. Bár, ezerszer használtam már funkciójának megfelelően, láttam a szememmel a formáját, mintázatát, mégsem jutottam a mélyére. Megálltam a felszínnél, így nem ismerhettem meg a titkát. A mögöttesét. Egy kilincs volt csupán. Egészen múlt hétig. Amikor is, valamelyik belépésnél a kilincset lenyomni akarva, lecövekeltem. Úgy bámultam a napban csillogó tárgyra, mintha most látnám először. Persze hogy. Hiszen most láttam igazán először. Úgy teljesen. Szívem által. Mélyébe ereszkedve. „Jééé, ablak. Sőt. Ablakok.” – suttogtam magamban, gyorsan rögzítettem bennem a képet, ami ily módon feltárta magát nekem, majd belépve selymet feszítettem, rajzolni, kontúrozni kezdtem, s pár nap múlva ez a kilincs a selyemre vetült teljes pompájában. A kép címe „ABLAKOK” lett:
Szóval, semmi nem az, aminek látszik. És senki nem az, akinek látszik. A valóság a felszíneken túl húzódik, és a mögöttesekben válik tisztán láthatóvá. És érdemes megállni vagy épp lépést tenni felé, látni, érteni akarni. Figyelni, mi mindent rejt magában. Mi bújik elő így mélyéből. Hogyan formálódik ebben a más típusú fókuszban. Érdemes megpróbálni. Kiránt a hétköznapiból. Jó szórakozás. Nekem mindenképp. Élet-játék.
Itt van másik példának a házunk mögötti domb. Csak egy domb. Amolyan határvonal a fennsíkon. Ám, ha kis erőt feszítve felsétálunk, megláthatjuk a mögöttesét a horizonton. Tenger… hát, persze. 🙂
És a pillanattól, hogy ezt felfedeztem, kertünkből a dombra pillantva már a tengert is láthatom. Domb és tenger. Kettő az egyben. Amikor csak akarom.
(Folyt. köv.)
¡HOLA, FINCA! 