A kertészkedés határozta meg a hetünket. Virághagymát ültettünk, a téli, reggeli fagyokban megviselődött növényeket rendbe tettük. A melegnek köszönhetően az otthonról kapott magból növekedő paradicsom palánták is a szabadban erősödhetnek, élvezkedhetnek. Legalábbis napközben. Éjjel azért még behozzuk őket.
Tavasz van, virágba borultak a hegyek és völgyek. Hétvégeken ellepik a környéket a turisták, tömegével jönnek csodálni a környék egyik különlegességének számító mandulafa virágzást. Múlt héten például egy magyar hölgy is beköszönt, beszélgettünk. Ő, mint kiderült, Alicante-ben él, onnan utazott idáig barátnőivel, hogy láthassa a helyi, varázslatos tavasz fő hírnökeit. Mára pedig sok-sok egyéb virág, bokor, fa döntött úgy, hogy csatlakozik a mandulákhoz, és megkezdi világba nyílását – kertekben, réteken. A pipacs is… 🙂
Két gránátalmafát ültettünk, na, ők is bimbó bontogatásban vannak. Azt mondta a kertész, hogy ha narancsszínű lesz a virága, akkor számíthatunk termésre már idén, az első nálunk töltött évében. Meglátjuk. Egyikük most itt tart épp:
Hetünk igazi szenzációja (a virágokon túl) az olajfánk érkezése és ültetése volt. Már a ház kiválasztásakor tudtuk, hogy szeretnénk egy nagyobb példányt ide. Egyszerűen úgy éreztük: KELL. Az olívás lelkünkért. Mindenképp. Múlt héten, hosszú keresgélés után végre megleltük, Vincente pár nappal ezelőtt kiszállította, sőt, még az ültetésben is segített.
Mi szépségével nem tudunk betelni, kuttyok meg a méretes árnyékának örvendeznek. Szeretjük. Nagyon. Remélem, az olajfa tudja, érzi mindezt… és boldog új lakóhelyén.
A szomszéd telek tulajdonosának, az idős Paco-nak is nagyon tetszik. Ahogy az egész telek és a ház is. Ritkán jár erre, eddig leginkább csak köszöntünk egymásnak, most viszont legalább egy órát beszélgettünk. Mivel ő kizárólag spanyolul tud, nem volt pici kihívás megértenünk. Ha nem is mindent, a lényeget azért sikerült. Óriási területei vannak Polop mellett. Narancs, nispero (japán naspolya), körte-alma, mandula, citrom, cseresznye földek. És hatalmas háza. És mennyire fárasztja már. Épp egy ilyen kellene neki, mint a miénk. Kis ház, egy-egy gyümölcsfa itt, másik ott, ő csak sétálgatna közöttük, élvezné ezt a csodás helyet, ahol élünk. Mert, hogy ez itt a paradicsom. És ugye tudjuk, milyen szerencsések vagyunk? Si, si, si, tudjuk, bólogattunk. Látjuk, érezzük minden egyes nap. Köszönjük is vég nélkül.
Paco jófej. Megtudhattuk tőle, hogy pár száz méterre innen van egy forrás, aminek iható a vize, bátran hozzunk belőle. Ennek a hírnek azért roppant mód örültünk. Már csak meg kellene találnunk. Elsőre nem sikerült… na, majd holnap.
Amúgy nem csupán mi kertészkedünk ám. Beindult a nyüzsi a szomszédos birtokokon. Ami annyit jelent, hogy egyre többen állnak meg beköszönni, valamint, hogy zúgnak ezerrel a láncfűrészek. Ugyanis itt azzal metszik a gyümölcsfákat. Nem kicsit kurtítják meg az ágakat, nem engedik embermagasságnál feljebb nőni őket. Eleinte döbbenten figyeltük, hogyan és mit csinálnak a láncfűrészekkel, de amikor Paco mesélte, hogy jövő héten jön metszeni, és bzzzz-brrrrr-vamvammm… már egyértelmű volt számunkra, hogy ja, ja, naná.
A tengerhez persze, nem mulasztunk lecsusszanni egy-két naponta, bármennyi munkánk, dolgunk is van épp. Olyan ez, mint az olajfánk: KELL. Altea-t, nagy kedvencünket mutattam már. Most Moraira a soros. A másik szívcsücskünk:
(Folyt. köv.)
¡HOLA, FINCA! 