Annyira boldog vagyok, hogy nagyon.
Ugyanis ma reggel Jalon-ban, a bolhapiacon ténferegve, végre rábukkantunk álmaink kapucsengőjére. Pontosítok. Béla bukkant rá. Én épp valami cserepeket nézegettem elmélyülten, amikor hallottam, hogy valaki nem bírja abbahagyni a csilingelést pár árussal arrébb. Persze, hogy Béla volt. Persze, hogy nekem csengetett. Magasra feltartva, gyermeki izgatottsággal rángatta a láncot, várva, hogy végre észrevegyem, micsoda zsákmányra lelt… azt az öröm-fejet, míg élek nem felejtem el. 🙂
Ügyesen lealkudtuk, hazahoztuk, és Béla egyből nekifogott a rendbehozásának. Csiszolta, festette, csavarozta, és mostanra már teljes pompájában díszelegve, használatra készen feszít a kapu oszlopán. Kiskakas peckesen csücsül új helyén. Én meg próbálgatom, tíz percenként kiszaladva, meg-meghúzva a láncát. Kicsengetek, becsengetek. Fülig érő szájjal. Ugrándozós boldogságban.
Aki erre jár, így már be is csöngethet. Örülünk. Szóval, ha erre jársz, akár be is csöngethetsz… 🙂
(Folyt. köv.)
¡HOLA, FINCA! 