Nagy nap a mai számomra. Nem csupán belementem a borzongatóan hideg vízbe, de úsztam is picit, ráadásul mindezt fél órán belül kétszer megismételve. Röpdösős, csobbanós, lubickolós boldogság. Tenger… szerelem.
Kábé 16 fokos lehet most a tenger, és napok óta érlelődött bennem a vágy. Bele. Mivel mai napunk Béla részéről kertezéssel telt, én pedig a hazautazó képeimet gőzöltem, kereteztem, már majdnem el is engedtem a reggel, ébredés után megfogalmazott igényemet: „Ez a nap az, amikor csobbanni fogok.”. Délután mégis útra keltünk. Gondosan elcsomagoltam a fürdőruhámat, törölközőt, és nyomás. Alig értünk Tárbena-ba, a legközelebbi településre, amikor félreállítottak minket a rendőrök, és putty, lezárták a tengerhez vezető utat. Sejtettük, miért, ugyanis már útközben találkoztunk motoros rendőrökkel, kerékpárosokat kísérő autókkal, emberekkel az út szélén, de nem volt egyértelmű számunkra, hogy épp versenybe cseppentünk, ami rövid időre gátolni fogja a célunk felé haladásunkat.
Épp felháborodtam volna (nem igazán viselem jól, ha megállítanak lendületes utamon), amikor néhány magyar férfi, kerékpáros szerkóban ujjongani kezdett mellettünk, hogy mindjárt ideér, mi pedig gyorsan meg is kérdeztük, hogy „helló, ki érkezik, hová tart, mi célból?”. Így derült ki számunkra, hogy a valenciai országos körverseny zajlik épp. Részt vesz versenyzőként Valter Attila is, szuper, akkor drukkolunk mi is. Persze hogy. Naná. Azért jöttünk. Ezek szerint.
Drukkoltunk. Nem tudom, ez jó-e neki vagy sem, de Béla most, este meséli – olvasgatva a sport híreket -, hogy ezen a mai napon 21. helyen futott be. Mi pedig, elrobogásuk után irányba állhattunk újra. Na, most aztán már tényleg nyomás a tenger, ahol kipróbálhatom magam eddig nem ismert részét is. Mármint, hogy vagyok-e legalább részben fóka. Vagy rozmár. Nem, nem rozmár. Inkább fóka. Az mindenképp cukibb. Ha már.
Tervezgetés közben eszembe jutott, hogy ez nagyjából olyasmi akció lesz, mint amikor 13 évesen először mentem fel a trambulinra. Leugrani. Nem csupán csak nézelődni. Aztán ott fent állva már semmi kedvem nem volt elrugaszkodni. Olyan pirinyónak tűnt alattam a medence, hogy biztos voltam benne, simán valamelyik engem bámuló napozó alakon fogok landolni. Elbizonytalanodtam? Dehogy. Egyértelmű lett, hogy én innen nem szeretnék leugrani. Jó kis felismerés, csak épp alattam meg a tömeg, akik várják, figyelik a produkciómat. Úgy éreztem, nincs visszaút. Az annyira, de annyira ciki lett volna, amolyan gyáva megfutamodás, amit képtelen lettem volna felvállalni. Inkább kész voltam elrugaszkodni. Vagyis meghalni. Ugyebár ekkorra már tiszta sor volt, hogy ezt ép bőrrel ott a betonon képtelenség lesz megúszni. Nulla esély az életben maradásra.
Nem adódott más út, mint előre. Léptem egyet, nyögtem egyet, ugrottam, és roppant mód örültem, amikor talpassal becsapódtam a vízbe. Büszke voltam magamra. A bátorságomért. Ami hozzásegített a felszabadult szabadeséshez, amit aztán hamar követtek a magabiztosabb ugrások, sőt, különleges röpülések, ilyenkor fejessel csobbantam alá.
Ilyesmi volt számomra a mai tengerezés. Némi riadtság, hezitálás, nem visszafordulás, nekifutás, fejjel előre, be, alá… úszás. Csontig hatoló, fájdalmas hideg, és mégis felszabadító, felemelő érzés. Melegség. Tűz. Igen. Egyértelműen melegség.
Így most már még inkább tudom, mert megtapasztalhattam a bőrömön is: az ellentétek nem különbözőségek. Ugyanannak az egynek a kétpólusú megnyilvánulásai csupán. Ma pedig, számomra ez az EGY nem más, mint a tenger. Tengernyi hidegség, tengernyi melegség. Tengernyi szerelem.
(Folyt. köv.)
¡HOLA, FINCA! 