Egy korábbi bejegyzésben beszéltem a szemét elszállításának helyi, praktikus megoldásáról. Na, ugyanez a helyzet a postával is. Mivel a környező települések általában hegyre épültek, körkörösen kialakított, keskeny utcákkal, sokszor megközelíthetetlenek a házak nagyobb járművekkel. Ezért találták ki a szemétlerakó szigeteket, és roppant leleményes megoldás született a postaládák kihelyezésére is, megoldva a levelek könnyű kézbesítését ily módon:
Arról mondjuk sejtésem sincs, hogy hozzánk miképpen tud megérkezni a nekünk szánt küldemény. Lehet, hogy simán, gond nélkül idetalál a postás. Hamar ki fog derülni, mert épp kíváncsian várok egy baráti meglepi csomagot, amit lassan már ideje volna kézhez kapnom. Hmm… nemtom… meglátjuk. Mindenesetre eszembe jutott ezen dilemmázva, hogy az oviban postaláda volt a jelem. Ez azért, úgy gondolom, reményt keltő. Ugye.
Mi is csomagokkal tértünk haza pár napja. Jókora dobozokkal. Pedig csupán egy komódot vásároltunk a nappaliba, a régi, előző lakók által itt hagyott helyére. Négy, méretes doboz. Megdöbbentünk az üzletben, amikor az eladó fiú kitalicskázta a választott termékünket. Ám, az igazi sokk otthon ért minket. Amikor az utolsó kibontott dobozból elénk pottyant a szerelési útmutató. Harminckettő, igen, 32!!! oldalas.
Na, ezen a ponton meg is álltunk a lelkesedésben, és erősen eltöprengtünk azon, hogy szépen visszacsomag. Az, hogy mégsem így tettünk, hanem egy röpke, idegsimítós ki-be zenlégzést követően belekezdtünk a hadműveletbe, az annak volt köszönhető, hogy ugyanúgy működik a bútor összeszerelős procedúra, mint a szülési fájások. Mert ugye, mi anyák többször majdnem eszünket veszejtjük a több órás vajúdás közben. Aztán jön a megkönnyebbülés, kisimulás, az öröm, a csoda, és pár hét múlva csiribí-csiribá… már pont semmire nem emlékszünk a szenvedés részéből. Hosszútávra marad velünk a csoda, se több. Ami lehetővé teszi, hogy később újra és újra kimondjuk mámoros mosollyal arcunkon, örömkönnytől ragyogó szemekkel: „iiigeeen… jöhet a következő”.
Esküszöm, ha nem ugyanígy történne a bútorszereléseknél is, akkor senki a földkerekségen nem vásárolna egynél többször bútor-puzzle-t, és semelyik skandináv áruháznak nem lehetne létjogosultsága a bolygónkon. Kibontva, ezt a kupacot is szívem szerint felrúgtam volna a Holdra. Sőt. Marsikusan a Marsra.
Este nyolckor kezdtük, és hupsz, éjfélre már készen is lett. Örültünk, persze. Leginkább annak, hogy nincs még egy elem, tipli vagy csavar. Meg hogy nem váltunk el a végére. Olyannyira nem, hogy szerintem kívülről nézve végig két buddhista szerzetesnek tűnhettünk, ahogy a lelkibéke minket körbelengő arany fényében ide-oda tipegtünk, s közben olykor-olykor halkan, szelíden átszisszentünk a szobán, kábé ilyeneket: „Om, drágám, nem találkoztál azzal az elcseszett H-jelzésű, fura szögvassal?”. No, de túl mindezen, végül ott állt a komód, és tényleg olyan volt, mint az üzletben. Egy. Darab. Komód. Juhhúúú, és már tipliztünk is aludni.
Amúgy tényleg eléggé örülünk. Hiszen végre kikerülhetett a belső teraszra a régi, nem túl praktikus komód, ahogy terveztük. Vettünk rá cuki, porcelán fogantyúkat, picit alakítunk még majd rajta – például kőlapot szeretnénk a tetejére, így kiszélesítve a pultot -, és tökéletes alapja lesz a kinti konyharésznek. Előkészíthetem rajta a zöldséget, kivihetem majd az indukcióst, főzhetek rajta jó kis napenergiával, és ott, mellette, az asztalnál rögvest el is fogyaszthatjuk. Na, persze nem ma. Ma kissé hűvös van mindehhez. Bááár… Juan és Victor amikor a kályhaszerelés, kéményépítés közben megállt ebédelni, és én kedvesen megkérdeztem őket, hogy nem akarnak-e bent, a házban asztalhoz ülni (akkor sem volt a mainál melegebb), úgy néztek rám, mintha nem lennék normális. Juan válasza: „Miért ennénk bent?! Nem esik az eső.”. És jajaaa, igaz, tényleg, a mai napunkra is. De mi még nem tartunk itt. Hüsiben egyelőre jobban esik bent ebédelni.
(Folyt. köv.)
¡HOLA, FINCA! 