Picit személyesebb, belsőt érintő tapasztalásainkról írok ma. Holnapután három hónapja lesz, hogy itt és így élünk. Nehezen hozott döntésünk nyomán elindultunk, és belekezdtünk egy számunkra teljes mértékben új életformába. Ketten. Két kuttyal. Most azonban erről a ‘ketten’-ről, vagyis az együttlétünkről mesélek. Arról, miképpen is hat a választott környezetünk egységünkre, párkapcsolatunkra.
Már eleve az, hogy idegen országban, idegen földön telepedtünk le, egyfajta egymásra utaltságot feltételez. Egészen pontosan mi feltételeztük, hogy ezt fogjuk érzékelni legerőteljesebben. Talán még az ismeretlentől való félelmeink alapját is ez adta. Hiszen mindketten önjáró, önfejű emberek vagyunk, másoktól függetlenedni vágyó, a megszokottól meglehetősen eltérő létet részesítettünk előnyben korábban is. Amibe nem fér bele sem a kiszolgáltatottság, sem a másra utaltság.
Nyolcadik éve vagyunk részei és részesei egymás életének. Kapcsolatunk alapja a másik működésének, értékeinek tiszteletben tartása, annak segítése. Ám, visszatekintve, innen, spanyolországi otthonunkból láthatjuk, hogy mennyi párhuzamosság is jelen volt az egységben létezés mellett.
Például, én otthon voltam túlnyomó részt. Emberekkel foglalkoztam, jöttek hozzám, vagy épp alkottam, írtam, festettem. Ehhez igényem volt az elvonulás lehetőségére, amit úgy oldottunk meg, hogy enyém lett a legalsó szinten kialakított garzon a házban. Ahová lemehettem, magamra zárhattam az ajtót, s ami ott történt, az kizárólag az én élményem, megélésem lehetett. Aztán ebből ‘hazatérve’ azt és annyit osztottam meg napomból, amit és amennyit én úgy gondoltam, hogy meg szeretnék. Béla pedig nap mint nap elment. Dolgozni. El háztól, tőlem, bele a világba, ami aztán olyan mértékben válhatott számomra is láthatóvá, amennyire ő megérkezve felfedte előttem.
Mivel mindig is rengeteget beszélgettünk, meséltünk egymásnak, úgy hittük, abszolút láttatni engedjük magunkat a másik számára, egységben létezünk. Itt szembesültünk csupán azzal, hogy ez mennyire nem így volt. Illetve, hogy az egység értelmezésünk milyen szinten különbözött mindattól, amit itt, most élünk, tapasztalunk.
Mivel a házunk kicsi, és benne egyedül a fürdőszobának van ajtaja, így egyetlen térben mozgunk. Hiába vezet lépcső fel, a hálóba, részben az is nyitott a nappali felé. Így tehát nincs, nem létezik elvonulási lehetőség a házon belül. Mivel otthon látszólag nekem volt extra igényem amolyan ‘intim szférára’, pöttyet aggódtam, hogy ezen körülmények között hogyan fogom magam érezni. Hogy fogok nem elvonulva festeni, írni, meditálni, telefonálni, vagy épp gyerekekkel, barátokkal, tőlem segítséget kérőkkel videó-beszélgetni? Hiszen ezek mind-mind zárt ajtók mögött, úgymond privátban zajlottak eddig.
Első heteinkben mindkettőnk részéről tapintható volt a feszültség ebből fakadóan. Apró hülyeségek miatt csattantunk egymásnak, amit azzal magyaráztunk, hogy rendkívüli, embert próbáló helyzetekkel kellett épp küzdenünk (meséltem sokat a kezdeti nehézségeinkről), valószínűleg fáradtak, kimerültek voltunk. Elintéztük annyival, hogy „nem csoda”. Ám, most már láthatjuk, igazából az okozta a feszültséget, hogy egyik pillanatról a másikra belecsöppentünk a valódi együttlétbe. Na, ez végképp teljesen ismeretlen terület volt számunkra. Pikk-pakk kiderülhetett.
Abban cseperedtünk és ahhoz szoktunk, hogy külön szobák, helyiségek álltak rendelkezésünkre, alváshoz, tanuláshoz, barát fogadásához. Ajtóval. Amit, persze, rendre magunkra is csuktunk. Kizártunk, bezártunk. És ez teljesen természetes volt. Így működtünk, így működnek más családok is jó ideje, így lettek az otthonok is kialakítva. Hát, ez itt nem lehetséges, már az említett ajtóhiány miatt sem. De elillant a kezdeti feszültség belőlünk hamar, sőt, különleges ajándéknak érezzük, hogy így, ily módon lehetünk részei egymásnak, az együtt-életnek.
Hogyan tud egy párkapcsolat egyetlen térben működni? A válasz röviden: remekül.
Kiderülhetett, hogy az elvonulási igényem például csupán illúzió volt. A külön helyiségek, az ajtók feleslegesek. Kimondottan emelő, lelket melengető ez a fajta egyterű-egységben létezés. Hogy a nappaliban van kialakítva a festős sarkom, ahol alkothatok. Miközben Béla mondjuk olvas a kanapén ülve, ha épp nem a kertben tesz-vesz. Vagy, mint most. Én írok, ő velem szemben a lányával videó-beszélget. Látjuk, halljuk, érezzük egymást. Miközben mindketten az egyéni tevékenységünket végezzük.
Kiderülhetett, lehet elvonulni ajtók nélkül. Ugyanúgy tiszteletben tartva a másik aktuális ténykedését. Lehet telefonálni, beszélgetni úgy, hogy ez hallható a másik számára. Vagy épp egyikünk a házban, másikunk a kertben… látva, tudva, érezve, hogy így is együtt, ajtók és falak nélkül vagyunk. Lehet. Sőt, igazán különleges megélése ez így a párkapcsolatnak. De említhetem akár a konfliktust is. Hiszen, ahogy minden párkapcsolatban, természetesen nálunk is előfordul olykor-olykor. Ilyenkor azonban nem a kimenekülést választjuk megoldásként (nincs hova, ugye… :-D). Hanem – időt hagyva egymásnak arra, hogy magunkban molyoljunk, rendezgessünk, megértsünk – kimondjuk, megbeszéljük, egymást érteni szándékozva, figyelve.
Tökéletesen áttetszővé, átlátszóvá váltunk egymás számára.
Amiben megengedődik, hogy teljes, máztalan valóságunkat élhessük a másik előtt, vele. Kívül és belül egyaránt. Nincs egymásra utaltság vagy kiszolgáltatottság érzése, csupán közös döntések, megértések, tapasztalások végtelen sorozata van. Nincsenek vélt vagy valós titkok. Ajtók mögé, magunkba zárt sérelmeink. Homályos, a másik számára nem megmutatott területeink. Úgy véltem régebben, hogy pedig kell, hogy legyen ilyen. Hogy lehessen. Ám, érzem, tapasztalom: tévedés volt. Olyan mértékű szabadságot, könnyűséget ad a tisztasága, EGYszerűsége a közös létünknek, ami szavakkal nehezen elmondható. Amolyan egy-áramlásban vagyunk. Összeölelkezve. A Szeretetben.
És, amikor ez az ‘együtt’ kiterjesztődik. Mint amikor itt voltak a gyerekek karácsonykor. Ajtók nélkül. Na, az valami extra csodaság. De erről írtam már… 🙂
(Folyt. köv.)
¡HOLA, FINCA! 