Sárkányt eregettünk ma. Segítettük szállni. Így röpdöstünk mi is. 🙂
Talán épp ennek köszönhető, hogy úgy érzem, muszáj pár szót egy bizonyos, jóideje bennem tekergő témáról is ejtenem. Ki- és felreppentem magamból. Már csak azért is, mert új otthonunk helyszínének kiválasztásnál fontos szempont volt számunkra, hogy megengedő, befogadó közeget találjunk, ami illeszkedik hitrendszerünkhöz, működésünkhöz. Valamint szabadság igényünkhöz.
Ami alapvető emberi szükségletünk. Mindannyiunknak. És az elmúlt két évben éppen ezen a területen vagyunk próbára téve. Korlátozások, tiltások, beszorítások, megszorítások… a mai napig. Ami számomra nehézség, azt látni, hogy miközben az egység felé terelődésben rejlene a megoldás, egyre erősödik a széthúzás, az ellenségeskedés. Ki olt, ki nem olt, jogosult, nem jogosult, hiszi, nem hiszi… még családon belül is kirekesztődhet az, aki esetleg másképp gondolkozik, reagál, él, dönt.
A szétválasztás, ítélkezés azonban csupán erősíteni, gerjeszteni tudja a jelen, egyébként is kőkemény folyamatokat. Hiszen aki kirekeszt, épp az zárul be. Ilyen-olyan jogosnak vélt indokokkal önmagát megtámasztva, bezárja ajtaját, ablakát. Az egység előtt. A szeretet előtt. Azt gondolom, ez az alapvető rabság. Nem kívülről érkezik, nem vírus vagy politikus okozza, nem fizikai szinten terjedelmesedik, hanem belülről árasztja el, és bénítja az embert.
Úgy vélem, egyéni felelősségünk megtalálni, mi jelenti számunkra a szabadságot, mi az, amit tehetünk azért, hogy bármilyen külső hatás ellenére számunkra az megélhető legyen. Az én hitem, hogy a szabadság nem más, mint hogy azt élem, lehetőleg minél több létpillanatomban, ami valóságosan vagyok. Ha van társam, aki mellett ezt megtehetem, ha van néhány ember (gyerek, barát, rokon), aki minősítés, ítélkezés nélkül fogadja lényem különféle megnyilvánulásait, akkor elmondhatom magamról, hogy a világ egyik legnagyobb kincse az enyém: a lélek-szabadság. Amit élek. És nincs, nem létezik az a külső hatás, ami ezt befolyásolhatná.
E mellé, persze, elengedhetetlenül fontos pontosan tudnom, hogy fizikai szinten miképp lehetek szabad. Mi, mik adják nekem azt a bizonyos felhőtlenség érzést? Például nekem, nekünk az, amit itt teszünk: amennyire csak lehetséges, függetlenedünk bizonyos rendszerszintű működésektől. Megteremtve így azt a tér-idő közeget, amiben komfortosan, viszonylagos gátak nélkül mozoghatunk, dolgozhatunk, játszhatunk, tanulhatunk, alkothatunk, létezhetünk.
Vagy például olyan helyen élünk, ami egység alapú. Nem kirekesztő, hanem megengedő. Olyan emberek közössége, akik bajban akkor is tudnak egy ütemre lépni, ha különbözik a gondolkozásuk, hitrendszerük vagy akár az értékrendjük. Mi itt folyamatosan tanulunk. Látjuk, tapasztaljuk, hogy lehet összefogva, valódi szabadságot engedve így meg egyéni szinteken is. Illetve, hogy az egyéni érdek fölé tud helyezkedni a közérdek. Azt látjuk, hogy nem számít, ki, mit gondol például az oltással kapcsolatban, mert a hangsúly azon van, hogy a problémát hosszútávon, nagy hatókörűen lehessen megoldani. Ha ehhez az oltás épp az eszköz, akkor azzal. És még csak kötelezővé sem kell így tenni. Nem téma. Eldöntötték, csinálják, együtt, egyként. Miközben, lássuk be, a spanyol szenvedélyesen szabadságot vágyó és élő nép. Vagy talán épp ezért…
Szabadságharcaikat azonban nem egyéni törekvéseik mentén, hanem a közösségért, közösségekért vívják. És úgy tűnik, működik. Ennek következményeképpen általános nyugalom, stabilitás alakítja a globális hangulatot. Marad a kedves-cinkos egymásra mosolygás a legnehezebb időszakokban is. Ebben pedig meglehetősen kellemes lélek-szabadon röpdösnünk, nekünk is.
Mesélem mindezt… nem azzal a szándékkal, hogy elmondjam: „nézd, ez sokkal jobb”. Csak, ahogy itt folyamatában megosztom a tapasztalásainkat, történéseinket, életünk alakulásait, úgy most azt, hogy így is lehet. Ilyen is van. Más, mint amiben szocializálódtunk. Számunkra mindenképp. Tanuljuk és tetszik. Mert jó érzés nyugalomban, elfogadásban élnünk.
Hozzájárul még az is, hogy a természettel összeölelkezve élhetünk. Akár az ég alatt bajszot igazítva, vagy épp hajat vágva. És elmondhatatlanul hálás vagyok azért, hogy megtehetjük. A bátorságunkért is. Hogy mertünk lépni, merjük tenni.
(Folyt. köv.)
¡HOLA, FINCA! 