41. A nyitás hete

Elkészült a várva várt kertkapu is. Úgy tűnik ez a nyílások, nyitások hete nálunk.

Miután napokon keresztül falat bontottunk, követ pakoltunk balról jobbra és jobbról balra, meglehetősen kipurcantunk. De úgy tényleg. El is határoztuk, hogy na, most aztán eljött a pihi idő, dobjuk a melót napokra. Nem sikerült. Érkezett ugyanis hétfőn reggel Robbie hívása, hogy szaladjunk, megcsinálta a kapukat, és az autónk tetőcsomagtartóján simán haza tudjuk szállítani. Oksa, repültünk, tulajdonképpen örültünk eléggé, hogy végre, ami meg hozzásegített minket ahhoz, hogy könnyedén tovalebbentsük a lazulás gondolatát.

Így hétfőn a fiúk gödröt ástak az oszlopoknak, betonoztak, méricskéltek, egyengettek, én pedig festettem a gyönyörű, új fakapukat. Vagyis pácoltam, vagy mi. Mindenesetre tetszik az eredmény, a szín. Dió. Az oszlopok is klasszak. Stabilak, erősek. Naná. Vasúti talpfák. 🙂

Folytatódott mindez kedden is, és tegnap dél körül már teljes kapuságában pompázott, szabad közlekedést lehetővé téve. Ez azért nagy szó, mert az ideiglenes ‘mobilkapunk’ abszolút korlátozta a szabadságunkat. Főleg az enyémet. Ugyanis úgy lehetett csupán elhagyni a birtokot, hogy meg kellett bontani a drótot azon a bizonyos szakaszon, ez meg ugye Béla szakterülete volt. Szóval, be lettem hálózva rendesen. És ha kifelé szerettem volna haladni, ahhoz segítséget kellett kérnem. Most pedig nyílik, záródik, jöhetek, mehetek, akkor, amikor csak akarok. Szabadon. Függetlenedve. Próbálgattam is, buzgón, kuttyok meg döbbenten, aggódva figyelték, mi ütött belém.

Szóval, ez a nyitások hete. Nem, mintha túlzottan zárkózottan élnénk, de jól hangzik. Olyan drámai.

Érdekes a változás életünk ezen területén is, hiszen látszólag eltávolodtunk, ki- és leszakadtunk, ám valójában épp az ellenkezőjét tapasztaljuk. Eleve itt több emberrel kapcsolódunk, mint az otthon megszokott volt. Benne vagyunk életben, zajlásban, tengerparton, piactéren. És ami újdonság számunkra, az az, ahogy a technikát használjuk. Az internet segítségével együtt tudunk lenni napi szinten gyerekekkel, unokákkal, barátokkal, ha fizikailag nem is, mégis látva arcokat, szemeket, mosolyokat. Azon töprengtem, hogy otthon miért csak ritkán tettük ezt, amikor például a vírus okozta korlátozások miatt nem találkozhattunk személyesen. Tehettük volna. Mégis rutinszerűen a telefonálásra hagyatkoztunk. Így aztán most többet látjuk egymást, mint régebben. Vicces. Kimondottam szeretem például az ilyen mondatokat: „Benji, beviszem neked Mamit a nappaliba.”… vagy: „Letámasztom Mamit ide az asztalra, amíg vacsiztok.” :-DDD

Az érintést, a testközelséget, természetesen, semmilyen technikai kütyü nem pótolhatja. És igen, ez nem csak akkor okozhat nehézséget, amikor például a másfél éves Ábel át szeretne tuszkolni nekem a mobilon egy falatot a szendvicséből. Ám, reméljük (tudjuk), hamarosan fizikailag is sokat és tartalmasan időzhetünk majd együtt… ❤

(Folyt. köv.)