Telihold van. Mindig is szerettem, ám most, hogy teljességgel benne létezünk a természetben, még varázslatosabb számomra.
Másodszor éljük át itt, másodszor ejt ámulatba a hold adta fényesség élménye. Mivel nincs a közelben település, közvilágítás, fénye tisztán, akadálytalanul érheti el a földet. Még ma is, amikor meglehetősen felhős az ég, úgy ragyogja be a tájat és embert, hogy kint mászkálva semmi szükség nincs lámpára ahhoz, hogy lássunk, közlekedjünk. Annyira magával ragadó, hogy alig lehet engem bekönyörögni a házba ilyenkor.
A fotó nem adja vissza mélységeiben a pillanatok valóságát, de azért mutatom, és kívánom, hogy legalább egyszer az életében mindenki tapasztalja meg, milyen az, amikor a világ zajlásától elvonulva randizhat a teliholddal.
A másik különlegesség mára, hogy végre elkészült a kerítés. Bár nem az egész telek köré (az azért durva lenne kerítés-méterekben), de jókora terület vált biztonságosan bejárhatóvá a kuttyoknak. Anélkül, hogy bármelyikük is véletlenül kigurulhatna az útra, és tovább. Igaz, hogy a kapu még várat magára, de Béla remek ideiglenes megoldást talált. Konkrétan bekerítésezte annak helyét is. Se ki, se be. Na jó, nem ám. Csak ránézésre. Amúgy mobilháló. Kiakasztom, beakasztom, jövök-megyek. Kapupótló drótháló. Kábé, mint a metrópótló busz. Tökéletes találmány, lehet, hogy szabadalmaztatnunk kéne. És ami a legfontosabb: így Sherlock és Elza mától szabadon közlekedhet. Éjszaka is.
Eddig sem volt rossz dolguk, hiszen remekül elheverésztek (éjjelente vagy amikor el kellett mennünk itthonról) a zárt, belső teraszon, parádés ebkuckó építve nekik, előtte napernyő, hogy meg ne süsse buksijukat a nap, vagy rájuk ne csöppenjen az eső, meg ilyenek. Na de most! Kolbászolhatnak kedvükre a holdfényben. Például. Mi meg csendben reménykedünk, hogy holnap reggel nem a szokásos, „Ki akarunk menni pisilni!” című kórusműre ébredünk.
Miközben írom, kintről lódobogás szerű hangok érnek el hozzánk. Néha egy-egy vidám vakkantás. Az biztos, hogy eddig ilyenben sem volt részünk az éjszaka közepén. Úgy tűnik, meglehetősen bírják az új rendszert. Mi meg őket. Eléggé. Nagyon. 🙂
Most, hogy elkészült, bevallom: pöttyet tartottam attól, hogy a kerítés által elveszejthetjük a lakókörnyezetünk adta határtalanság érzést. De nem így lett. Elmondhatatlanul büszke vagyok Bélára, hogy pikk-pakk kitalálta, megépítette oly módon, hogy – nyugalmunk és biztonságunk mellett – változatlanul szaladhasson a tekintetünk, a lelkünk. Ahogy eddig. Korláttalanul. Szabadon.
Készítettem egy ‘ilyen volt, ilyen lett’ képet az egyik szakaszról, szerintem csudijó lett:
(Folyt. köv.)
¡HOLA, FINCA! 