Béla pár napja építi a kerítést. A napelemeknél kezdte, kuttyok már ekkor sokkot kaptak, de bizakodtak, hogy csak a sziget köré emelkedik könnyed, ám stabil határvonal. Számukra. Elsősorban.
Cukin, izgatottan mászkáltak fel és alá, figyelték a munkafolyamatot, orrukat nyomkodva a hálóba tesztelték annak teherbírását. Bírta, bírja. Ők nem annyira. Édes pofák! Amikor Béla kimérés céljából leszúrta az oszlopokat, azt hitték, ezzel kész is, és a nem létező kerítésen belül maradtak. Azóta egyetlen szakaszon mernek csupán kisunnyogni: a kapu tátongó helyén.
Robbie három hete megígérte, hogy két hét múlva jön megcsinálni, megvettük, amit kért. Vasúti talpfát, csudálatos faanyagokat, csavarokat, cementet, sódert, meg a satöbbit is. Ma elugrottunk hozzá, hogy na, de mégis, amire ő halál nyugodtan közölte, hogy szuper, jövő hétfőn már érkezik is, és nekilát. Remek. Ja, nem. És ezt látta az arcunkon is. Megkérdezte, mi a gondunk, mondtuk, hogy hát ugyebár múlt héten is ezt jelezte felénk. A ‘jövőhétfők’ meg úgy szállnak rendre tova, mint fecskék ősszel a meleg irányába. Mi maximum bénán toporogva bámulhatjuk röptüket. Hahaha, nevetett, neki be kell fejeznie a medencéjüket, és ugye nem gondoljuk, hogy itt hagyná félbe, csak hogy megszerkessze a mi kertkapunkat?! DEEEEEEE! – szakadt ki belőlünk egyszerre – épp ezt gondoltuk, ám ő megnyugtatott bennünket, hogy neeeem, biztosan nemnem, majd a medence után. Hétfőn.
Hát, jó. Kuttyok addig akkor még élvezkedhetnek. Valószínűleg érzik, hogy vége a jó világnak, itt valami gyökeresen megváltozik, mert ha lehet, el sem mozdulnak Béla lába mellől. Ha mégis, akkor csupán a fennálló kerítés helyzetről tanakodnak félrevonulva, aggodalmas homlokráncolások közepette.
Mindeközben én festettem, festek. Elkészültem egy újabb selyemképpel, nem kicsivel:
Rögvest ezután ma újra ecsetet fogtam, és nekiálltam a padlónak. A régi, terrakotta követ egy különleges olajjal jó leápolni egy-két évente (tanácsolták a nálunk tapasztaltabbak), így felélednek a színei, mintázata, ráadásul könnyebb tisztán tartani is. Úgy tűnik, ezek a kövek ilyen löttyöt még soha nem láttak. Na de most… életet lehellek beléjük. Illetve nem én, hanem az olaj. Én csupán közvetítek. Ecsetelek.
Viszont.
Egy valamivel nem számoltam, amikor nekiveselkedtem. A szagával. Jelentem: BÜDÖS. Nem kicsit. Hiába tártuk ki az összes létező ajtót, ablakot, nem igazán javított a léghelyzeten. És közben ránk esteledett, hűvös van ilyenkor, döntenünk kellett, hogy a megfagyást vagy a büdit választjuk. A meleg javára döntöttünk. Persze. Tehát a szag nyert. Idebent lebzsel, együtt ücsörgünk a kanapén.
Szóval, eléggé szép lesz, ha elkészülök az egésszel, de ha javasolhatom, aki ki szeretné próbálni, az a legnagyobb nyári melegben tegye, amikor éjjelre is nyitva maradhatnak az ablakok…
(Folyt. köv.)
¡HOLA, FINCA! 