Épp a zéró gravitációs nyugszékben heverésztem, amikor Elza megiramodott, könnyedén reppent át a kerítésen, s landolt az idős, angol pár lábainál. Első gondolatom az volt, hogy jééé, már a ‘véletlen’ kigurulást sem játssza el, tétovázás nélkül köszönti közvetlen közelről az arra járót. Mutat némi kutty-fejlődést azonban az, hogy már ötből csupán egyszer akar nyakba ugrani.
A néni például határozottan rászólt, hogy „no”, és legnagyobb döbbenetemre szót fogadott neki. Ment nyomban a bácsihoz, nála eredményesebben próbálkozott, alaposan szét lett dögönyözve. Mindeközben csacsogtunk: ők honnan, mióta, mi honnan, mióta, és hogy milyen csodás ez a vidék, gyakran kirándulnak ezen az útvonalon. Ha erre járnak, és itt vagyunk vagy nem vagyunk itt, szusszanjanak bátran a padon, mondtam, örültek, köszönték. Aztán mesélték az elmúlt éveik helyi tapasztalatait, honnan hová költöztek, városi apartmanból kis, vidéki házba, és még soha, de soha ilyen hideg a november nem volt, mint idén. Együtt reméljük, hogy decemberben kárpótlásul nyár lesz.
Aranyos volt a két törékenynek tűnő, de izmos és élettel teli öreg, vándorbotra támaszkodva, ahogy azt ecsetelték nevetve, hogy ilyenkor még bőven rövidgatyóban szokták róni a kilométereket. Kicsit olyan volt számomra ez a találkozás, mintha önmagunkat láthatnám a jövőben. Hát, mit ne mondjak, eléggé örülnék, ha ilyen fitten és ragyogó arccal, vidáman csacsogva járhatnánk a természetet 20-30 év múlva is.
Beszélgetésünknek Juan-ék vetettek véget, megérkeztek befejezni a kéményt, véglegesen beüzemelni a napelemet. Tyűűű, lett ám csilli-villi, modern kori csöve így a háznak, szerintem a környék összes hiú madara ide fog járni, a tükrében tollászkodni, fizimiskát igazítani, sminkelni:
A napelemnél elérzékenyültem. Amikor mutatta Juan a beltéri egység (mi csak NASA központnak szólítjuk) kijelzőjén, hogy azt a 2.560 wattot, amit épp látok… na, azt már a nap adja nekünk. Huhh, mélyen megható érzés volt.
Az, hogy ilyen – számunkra új – módon élünk a saját döntésünk mentén, elmondhatatlanul sok változást hozott és hoz folyamatosan. Például, hogy együtt szükséges működnünk a természettel. Akár csak ha a mosást nézzük. Javasolt akkorra időzíteni, amikor hétágra süt a nap. Ugyanígy az elkészült selymek kigőzölését is. Hiszen fontos figyelnünk, hogy épp mennyi a bejövő és a kimenő energia aránya. Input és output. Egy darabig állandó programunk lesz a kijelző adatainak böngészése. Meg kell tanulnunk, hogy a félborongós időben hány watt töltődik befelé. Például. Vagy, hogy mennyi tárolódik egy felhőtlen napon. Úgy véljük, néhány hét után már természetessé, rutinná válik majd mindez. Kinézünk, látjuk, hogy épp három, könnyed felhő úszkál a nap előtt, és imígyen szólunk: „Aha, most 980 wattos idő van.”. És ha egész napos esőt jósolnak, nem arról fogunk beszélgetni, hogy hmmm, ne kint akarjuk szárítani a ruhákat, hanem: „Drágám, holnap 65 wattos nap lesz. Nem mosunk.”
Megnyugtató hátteret a lítium aksi rendszere ad. Nem volt olcsó, de bevállaltuk, mert számunkra e területen fontos a biztonság. Tiszta időben pár óra alatt fullosra töltődik, és észszerű használat mellett akkor is ad áramot kábé egy hétig, ha nulla napfény éri. Szóval, klassz. És ha egy hétnél több a sötét nappalok száma (ami azért nem túl valószínű ebben a térségben, de bármi és akármi is előfordulhat), akkor itt van a Béla által háziasított aggregátor szörnyünk. Hangos és büdös, de cserébe feltölti az aksit uszkve 5-6 óra alatt.
Számomra a legnagyobb változás és csoda még mindig a tűzzel, gázzal való együttélés. Mennyire féltem, rettegtem tőle, és most itt élek, főzök, alszom egy fedél alatt a lángokkal, palackkal. Úgy megszerettem, hogy visszatekintve nem is értem, hogy tudtam ilyen sokáig meglenni nélkülük.
A rendszerről leszakadottságból fakad annak megértése is, hogy mindaz, ami eddigi életünk során természetes volt, mindaz, amiben szocializálódtunk, amit megszoktunk, az most semmivé lett. És még sincs hiányérzetünk. Egy csomó új dolgot kell nap mint nap tanulnunk, másképp megy itt a víz, a fűtés vagy épp a wc, a csatorna, és… valamitől mégis könnyedén mozgunk a körülmények adta helyzetekben.
Talán az van emögött, hogy bármilyen technikai csúcsokra ért is el az ember, a lelke igazi nyugalma, békés könnyűsége a természettel való együttműködésben rejlik. Az elemekkel való összeáramlásban.
Tűz, víz, föld, levegő… ezek adták az elmúlt heteink gyönyöreit, ugyanakkor ugyanezek mérték ránk a terheket is. Beszélgettünk Bélával minderről, és mindketten úgy érezzük, hogy amolyan egyenrangúság teremtődött itt köztünk (ember) és a természet között. Nem, hogy nem véljük a teremtés csúcsának magunkat, hanem örülünk, ha valahol középen elevickélünk a földi létben. Valódi harmóniában benttel, kinttel, fenttel, lenttel és az elemekkel.
Olykor pedig egészen parányinak, minimanóknak látjuk magunkat a hatalmas, tágas, csodálatos egészben. Ám, mindenképpen fontos részének, és rengeteg segítséggel körülvéve. Ma például kénytelenek voltunk megtanulni a szivattyú nyomásának helyreállítását. Balázs öcsémnek köszönhetően simán ment. Szakszerűen, pontról pontra elmagyarázta a teendőket, nekünk csupán követnünk kellett azokat. És tadaaammmm… most nem kapcsolgat ki és be fölöslegesen a pumpa. És soha nem látott víznyomásnak örvendezünk fürdés közben. És már ezt is meg tudjuk csinálni a jövőben, ha esetleg újra csoffadni kezd a vízsugár. Vagy már másoknak is segíteni tudunk, ha hozzánk hasonlóan megakadnak, tétováznak, mert fogalmuk sincs, mit kell tenni ilyen vízhelyzet esetén. Akár.
(Folyt. köv.)
¡HOLA, FINCA! 