Holnap négy hete lesz, hogy birtokba vettük új otthonunkat. A kezdeti nehézségeket ügyesen legyűrtük, berendezkedtünk, és most picit csupán vagyunk. Élvezve mindazt, amit eddig itt megteremtettünk.
Nyilván vár még ránk számtalan tennivaló. A kerítés sem készül például, mert bár múlt hétre ígérték, nem érkeztek meg az oszlopok. Ez is azt mutatja nekünk, hogy itt az ideje a nyugvásnak, az egyszerű létezésnek. Vagyis, nem kell megszakadnunk, nem szükséges mindent pikk-pakk megcsinálnunk. Jó ez így. A körülmények adta tempóba simulva.
Szeretünk legurulni a tengerhez. Kedvenc helyünk Altea. Pici, bohém, kedves település, remek éttermekkel, csodás, fehér kavicsos partszakasszal. Ahol jó csak simán lenni, lazulva, üres fejjel, a végtelen kékségbe engedett tekintetünkkel. Mondjuk, én képtelen vagyok sokáig egy helyben megmaradni, ücsörögni, muszáj ledobnom a cipőt, mezítláb sétálgatni fel és alá, vagy épp jól beletrappolni az érkező habokba. Egyszerűen muszáj. Aki ismer, tudja: engem meglehetősen vonz, húz magához, magába a tenger. Ki nem bírom, ha nem csobbanhatok.
Pipa voltam magamra tegnap, mert elfelejtettem eltenni a fürdőruhámat. Már másodszor egy héten belül. Pöttyet olyan érzés volt, mintha a sivatag közepén, több napos vánszorgás után kiszáradva, szomjazva a kezembe kapnám az üveg jéghideg vizet, és tilos lenne lecsavarnom a kupakját… őrület. Béla készített nekem gyönyörű kavicstornyocskát. Olyan zen fajtát. Hogy lenyugodjak. Nem nyugodtam. Nyargalásztam tovább. És roppant mód élveztem. Ő meg a kavicspakolgatást. Egyik kedvenc szórakozása. Az összes tengerparton ezt csinálja. Amúgy döbbenet ám, hogyan. Tökéletesen stabil építményeket növeszt, miközben ránézésre nulla fizikai létjogosultsága van a megmaradásuknak. Párszor én is megpróbálkoztam vele, de nem jutottam a harmadik szintig sem anélkül, hogy le ne dőljön. Nem meglepő. A ‘JENGA’ torony is mindig nálam rogyott meg.
Most csupán ezt a minikét tudtam lencsevégre kapni, amit sebtében összedobott a lenyugtatásomra, de előkerestem mellé egy régebbi művét is:
A nyugvás mellett, persze, beesik olykor-olykor valami váratlan és halaszthatatlan. Mint például ma. Mosogatás közben elfogyott a melegvíz. Mármint a gáz. A palackból. És mivel ebben még nincs kialakult rutinunk, hát nem nem volt cserepalack. Illetve volt. Csak épp az is üres. Ott dekkolt, mi azt hittük, készen a bevetésre, ha az addig aktív megadja magát. Aztán meg kiderült, hogy csupán úgy csinált, mintha. Ücsörgött a cserepadon. És még egy gázpöffenet sem tartózkodott benne.
Szóval, már megint… tanulunk egyre… Béla elrepült beszerezni a fullos, használható példányt, és egy megbízhatóbb cserét. Mert hát a pár darab mosatlannal ellennénk holnapig, csak ugyebár este azért jó volna lefürdeni. Nem hidegben.
(Folyt. köv.)
¡HOLA, FINCA! 