Tegnap, ahogy ígérte, érkezett Jézus, hófehér szettjében, seperc alatt hárította a dugulást. Mindezt potom 750 euro-ért. Igen. Kábé egy órás munkáért. Kissé sokkot kaptam az összeget hallva, de hát ennyibe kerül itt a szabad átfolyás.
Majdnem el is gondolkoztam, mi lenne, ha vásárolnánk egy szippantós kocsit. Olcsón. Másod- vagy harmadkézből. Nem tűnik rossz üzletnek. Csak hát, ugye, van némi összeférhetetlenség a selyemfestés és a csatornák meg azok tartalma között. Na, ezért inkább hagytam is a felszínre kúszó gondolatfoszlányt, hadd lebbenjen tova. De baromi gyorsan. Ahogy a dugulás is távozott tőlünk, hála Jézusnak.
Este azon tűnődtünk, hogy milyen érdekes ez az egész. Az első két hétben tulajdonképpen minden meghibásodott, ami megtehette. Igazából egyik sem volt váratlan, hiszen már megtapasztalhattuk, hogy mi a hozadéka annak, ha évek óta nem lakott házat veszünk. Ráadásul tervben volt, amúgy is kicseréltük volna a napelem rendszert, a kályhát, a kéményt, és nyilván kipuccantattuk volna a szeptikus tartályt is. Viszont, ahogy magunkat ismerem, tuti nem az első körben. Inkább élvezkedtünk volna a tengerparton, napsütésben, amíg és amennyit csak lehet. Lefordítva: halogattunk volna. És az meg most nagyon nem engedődött meg.
Tulajdonképpen intenzív házreparálásra kényszerültünk. Meló, meló, meló… sokszor már-már végkimerülésig. Kialvatlanság. Izomláz. És igen, néha magunk alá ülés. Elbizonytalanodás. Hajlamos az ember fáradtan sötétebbnek látni a helyzetét. Még inkább, az előttünk álló, nemfincsire fókuszálni a már elkészült, csudiszép helyett. Szóval, amikor néha-néha kissé elszontyolodtunk a nehézségek láttán, gyorsan emlékeztettük magunkat mindarra, amit megvalósítottunk. És kimondtuk egymásnak, magunknak: amit az elmúlt napjainkban itt elértünk, megcsináltunk, azt igazából nem is lehetséges ennyi idő alatt. Rejtett szupermenségünk tört fel eddig ismeretlen mélységeinkből. Kétségtelenül.
A másik érdekesség, hogy oly hőn vágyakoztunk az ‘off grid’-élet, a rendszerekről leszakadottság megtapasztalása után. Álmodoztunk, Remeteszőlősön, a fullkomfortos nappalinkban, hogy hejj, milyen szép is lesz majd az. Ott. Olyan romantikusos, szerelmeses. Háááááááát… mit ne mondjak, olykor erőteljesen hókon nyomott a valóság. Pikk-pakk kiderült, hogy ezt meg nem lehet ám csak úgy, megúszásra játszani. Hogy picinykét nomádolunk, no, de persze legyen azért áram, melegvíz, internet, meg aprócska, szerény tűzhely a sarokban. Ja. Kiderült, ez nem így megy. ‘Off grid’-et akartok? Nesze nektek! Megkapjátok. Két hét gyorstalpaló ebből a létformából.
Talán, hogy megtanuljuk értékelni mindazt, amit olyan természetesnek vettünk eddigi életünk folyamán, és most láthatjuk, cseppet sem az. Vagy talán, hogy megtanuljunk bizonyos túlélő fortélyokat. Mint például, hogy simán lehet hideg vízben fürödni, lavórban mosogatni. Vagy épp világítás, technikai kütyük nélkül estéket eltölteni. Sőt, kimondottan csodás. Felszabadító. Ahogy a tűzzel való együttélés is. Gyertyaláng, lobogó fahasábok a kályhában… annyira szeretem. Nyomtalanul elillant a kiskoromtól meglévő, megszokott tűzparám.
Szóval – visszatekintve (látva a mérhetetlen szépséget, óvást, szeretetet is, ami körülvesz minket) – nem volt könnyű az elmúlt több, mint két hetünk. Azonban el nem cserélnénk a valami könnyebb ígéretére. Számunkra így valódi, így hiánytalan, maga a tökéletes teljesség. Szabadság. ÉLET. És benne mi… eléggé büszkén magunkra. 🙂
Elültettünk a minap két olajfácskát. Kicsit közelebb egymáshoz a javasoltnál. Direkt. 20-30-50 év múlva összeérő lombjuk ad majd terebélyes árnyékot a következő generációknak. Mi pedig általuk, bennük… megmaradunk.
(Folyt. köv.)
¡HOLA, FINCA! 