Tegnapra ígérték, és még az egész napos, ömlő eső sem akadályozhatta meg a holland ‘Konnect‘ cég alkalmazottját abban, hogy beszerelje hozzánk a szatellit rendszert.
Castells-ben találkoztunk, nehogy eltévedjen, én bepattantam mellé, s amíg robogtunk hazafelé, ő ecsetelte: neki baromi fontos volna, hogy legalább egy fél órácskáig ne essen. Megértően bólogattam, és gyorsan közöltem is, hogy szerintem a csapadék kisebb gond lesz itt, ugyanis nincs áram a házban. Ezt hallva majdnem kiegyenesítette a kanyart, szemöldöke a tarkójáig szaladt, s csak annyit tudott kinyögni, hogy másfél órát autózott Valenciából idáig. Látva arcán a rettenetet, lazán mosolyogva csupán ennyit fűztem hozzá: “Van ám aggregátorunk.”. Szinte hallottam, ahogy az összes idegszála recseg-ropog, majd szépen elernyed egyetlen pillanat alatt.
Ezek szerint az ‘aggregátor’ amolyan varázsszó. Kimondva ugyanaz a hatás érhető el, mint mondjuk egy órás zen meditációval. Megint tanultam valami újat. Ki fogom próbálni Elza kuttyon is, amikor nem bír magával. Mondogatom neki bőszen. ‘Aggregátor’. Halkan, azon a mormogós, megnyugtató hangszínemen. Hátha.
Amikor megérkeztünk, természetesen szakadt a víz a nyakunkba. Béla felajánlotta a még bontatlan Decathlonos esőkabátját, Szaki lelkesen köszönte, belebújt, illegett-billegett benne a tükör előtt, egyértelmű volt, hogy roppant mód elégedett a látvánnyal (engem Bigyó felügyelőre emlékeztetett). Aztán a kis belső teraszunkon fogta az asztalt, behúzta a napernyő alá, és már kész is volt a műtőasztala. Elkezdte kipakolni rá a szatellit felszerelés darabjait, és nekiállt a szerelésnek. Mindezt méltóságteljes testtartás, komoly arckifejezés közepette. Igazából az arcot lehet, hogy csak én képzeltem oda. Mármint ilyen komolynak. Mivel maszk volt rajta. Szóval, ki tudja. Simán lehet, hogy végignevetgélte a folyamatot.
Néztem, figyeltem, milyen szorgosan jár a keze, rakja össze egyre az internetpuzzle-t. “Ez tiszta Ikea”, szakadt ki belőlem. Erre azért felröhögött, “si, siii”. Mire elkészült, elállt az eső. Ő örült, ment fúrni, vezetékezni, majd végül beállította az antennát irányba, aggregátor üvöltve pöfékelt a kertben, önként adva a 220-at, Szaki reboot-olta a rendszert, és már lökte is a wifi jelszót. Én pedig, mint a villám, hívtam is sorra a gyerekeket, hogy “hohóóó, itt én, a házból!”. Szerintem örültek.
Na, és akkor most az van, hogy ha akarjuk, beindítjuk az aggregátort, és lőn internet. Ha meg nem akarjuk, akkor nem indítjuk be. Höhö. Mindenesetre, örülünk ám eléggé. Itt ez a piciny kőház, meg a nomád körülményeink, és benne ragyog az egész internet. Meg persze a gyertyafény…
Ennek köszönhetően a mai bejegyzést végre azon a napon fogom tudni megosztani, amikor íródott. Csökkentve a helyenkénti időzavart így. De mindenekelőtt most felhívom az unokáimat. Tegnap már kádban voltak, amikor lett kapcsolatunk, s pár percre láthattam őket csupán.
(Folyt. köv.)
¡HOLA, FINCA! 