Szeretünk a jelenben létezni. Lehet ez kerti munka, játék a kuttyokkal, vásárlás vagy épp bútor összeszerelés. Ilyen és olyan pillanatok. Élet. Miénk.
A reggel minden alkalommal meglep. A csendjével, párájával, melegségével. Hiába éltünk eddig erdő mellett, kertes házban, itt valahogy erőteljesebben húz magához a természet, eggyé válhatunk vele. Jóval több időt töltünk odakint, mint idebent a házban. És a kutya-ember kapcsolat lényege és különlegessége is tovább egyértelműsödött számunkra. Tökéletes szimbiózisban mozgunk, egymásra figyelve, néha egymás agyára menve.
Aggódtunk, hogy lesz ez majd kerítés nélkül. És klassz. Működik. Többnyire betartják a határokat. Bár, Sherlock egyszer már derekasan meglépett, fentről, a távoli házaktól rohant vissza, amikor őt keresve szólongattuk. Elza pedig rendszeresen eljátssza itt az oroszlán királyt. Mellső lábaival fellépve a kőkerítésre, büszkén homorítva néz a távolba. Tiszta Walt Disney filmrészlet. Egészen addig, amíg „véletlenül” át nem esik a kerítésen, kigurulva az útra, ahonnan hátra se nézve lopja a métereket. Elfele. Persze. Aztán, amikor szólunk, hogy hejhejjj, ez így nem jó ötlet, akkor irányt vált, és mintha mi sem történt volna, ártatlan tekintettel bekocog a kertünkbe. Végül is, igaz… mi sem történt. Mert hogy időben észrevettük csendes távolodását.
Érdekes számomra a lombhullató és az örökzöld fák adta szín- és formavilág. Hogy milyen harmóniát teremt az őszi sárgulás és a beérett alma liget a pálmafákkal, kaktuszokkal, egyéb mediterrán növényekkel, kismillió százszorszéptől tarka réttel.
Otthonról egyetlen növényt hoztunk magunkkal, egy pici bonsai növendéket. Ádám fiamtól kaptuk, ő foglalkozik ezzel a csodálatos művészettel. A kőkerítés tetején tökéletes helyet találtunk neki, részévé lett az itteni környezetnek, kiegészítve, tovább fokozva annak elképesztő változatosságát.
A hegyek körülöttünk olyanok, mintha élőlények lennének. Csúcsaik felhőkkel ölelkeznek, néha zord, mormogós hangulatukat mutatják, van, hogy hófehér szikláikat tárják fel előttünk, aztán meg narancsos színben pompáznak vidáman a nap nyugvó fényében. Sokszor nem teszünk egyebet, csupán ülünk, és mozizzuk a tájat.
Este, amikor besötétedik, behúzódunk. Gyertyákat gyújtunk, mert jobban szeretjük a lámpa fényénél. Nincs is annál megnyugtatóbb, ellazítóbb számomra, mint hogy bambulhatom, ahogy meleg fényük táncol a falon, bútoron, gerendákon, napvégi összesuttogásaink közben Béla arcán.
Pillanatok. Hangulatok. Ahogy ezek a képek is:
¡HOLA, FINCA! 