Felborult az időérzékelésünk. Olyan, mintha ezer éve itt lennénk már, pedig csupán három napja. Sorra meglelik helyüket a tárgyak, tisztul, rendeződik, otthonosodik a házunk. Egyre komfortosabbá válik, miközben az általunk megszokottól azért roppant távol áll. Persze, nem is a megszokott az, amit itt megvalósulni reméltünk, remélünk. Nem azért jöttünk. Hanem megtapasztalni, hogy milyen az egészen más. Na, és ez tényleg valami tökéletesen teljesen más. Annak átvitt és szoros értemében is. Tökéletes. Teljes. Más.
Rendre érkeznek a kihívások. És – döbbenet – szinte azonnal hozzájuk a segítség is.
Itt van például a tegnap. Második napunk telt melegvíz nélkül. Ugyanis itt gázbojler van. Általában mindenütt, a kisebb városokban is. Nem lenne ez gond, mert ugye otthon is hozzászokhattunk a gázhoz. Csak éppen itt nem az általunk ismert vezetékes rendszer van, hanem gázpalack. Nem olyan, mint amiket otthon, balatoni kempingezéshez használtunk anno, annál jóval modernebb, pattintós, kattintós, egy mozdulattal cserélhető, hiperbiztonságos. Ám, mégis csak gázpalack. Amitől én meg egész életemben rettegtem. Ez a gyakorlatban úgy nézett ki, hogy csere esetén én pár utcával arrébb várakoztam. Hozzá nem nyúltam volna még akkor sem, ha fizetnek érte. Béla sincs jó barátságban vele, látom. És ez így, együtt, ketten… totál gáááz.
Nincs bajunk amúgy a hideg vízzel, lehet abban fürödni. Klassz meleg van napközben, rövid gatya, póló, este sincs 19 foknál hidegebb, szóval ki lehet bírni. Csak hát azért mondjuk hajat mosni, meg picit áztatni az egész napos melóban kipurcant izomzatunkat, nem éppen kellemes a jégfürdő. Tarthatatlan ez így hosszabb távon, meg minek is, ha elég hozzá annyi, hogy összeismerkedünk ezzel a gáz rendszerrel. Tegnap indult a folyamat.
Este a közeli Castell de Castells-ben vacsiztunk. Odajött a velem korú tulajdonos-felszolgáló. Hulla fáradtak és éhesek voltunk, nem működött már a pár szavas spanyol tudásom se, megkérdeztem hát, hogy tud-e angolul. Erre közölte, hogy igen, mivel ő angol. »Hipphipphurrájuhhúúútrallalla«, ujjongtam, és az étel kiválasztása után csacsogni kezdtünk. Elmondta, hogy két éve élnek itt a férjével, egy éve nyitották a kis éttermet, felette panzió és az ő otthonuk. A férje (aki időközben szintén csatlakozott) újította fel az épületet, csinálta az összes, elképesztően gyönyörű asztalos munkát. Rusztikus ház, csakúgy, mint a miénk (városi típusban), meghagyva eredeti stílusát. És igen, pontosan tudják, melyik a mi házunk, és dejó, hogy megvettük, csodás az a környék, és ott mindjárt mögöttünk szintén angolok élnek, kicsit balra tőlük pedig a barátjuk, Andreas, és itt ül a teraszon a másik barátjuk, ő is régi kőházban él, és mindent, mindent elmondanak, amit erről a létformáról tudnak.
Például, hogy a téli éjszakák azért elég hűvösek, mondták, még akár 4-8 fokra is csökkenhet a nappali 20 körülihez képest. És tőlünk kétszáz méterre, a kiserdőben szedhetünk nyugodtan kiszáradt, remek fát a fűtéshez. Ugyanis itt nem hogy tilos volna, hanem kimondottan örülnek, ha összeszedik az emberek, mert ezáltal csökken az erdőtüzek kialakulásának lehetősége. Mindenki nyer alapon. Szép ez.
Aztán azt is elmondták, hogy Miguel, a hentes árul egyebet is, meg januárban nyit a kis közért, ahol minden is lesz, és hogy a gázpalack egyáltalán nem gáz. Ők is idegenkedtek tőle, hiszen ahhoz szoktak addig, hogy ha fáztak, feljebb kapcsolták a falon a termosztátot. Klassz lesz, meglátjuk, pillanatok alatt természetessé fog válni. Hát, jó… gondoltuk, de azért nem az volt az első dolgunk hazaérve, hogy megközelítsük a palackot. Jó lesz az a hideg víz. Strammá teszi a szervezetünket. Egyetértettünk.
Egyébként is tudtuk, hogy ma érkezik a napelemes szaki, aki mellette még fűtéssel, hűtéssel is foglalkozik, reméltük, szolgál majd némi információval gáz ügyben is. Ráadásul perszehogy hasonló körülmények között laknak – derült ki, amikor befutott –, és perszehogy segít elsajátítani a gázpalack kezelését, és nanáhogy be is üzemeli nekünk a meleg vizet. Megtette. Csak úgy. Barátilag. Kedvességből. Ami itt az alap, amint láthatjuk.
Szilárd alap. Itt ugyanis nem a másikkal foglalkoznak (miért ilyen-olyan, miért így-úgy csinálja, meg a szomszéd tehene is…), hanem a saját életükkel. Ellenben, a másikkal törődnek. Gondoskodva. Fontos nekik, hogy ne csupán önmaguknak legyen jó, hanem lehetőségük szerint mások életét is könnyítsék. Számunkra ez megható. Hogy csak úgy, elvárások, viszonzás várások nélkül segítenek, nekünk, vadidegeneknek is. Mindezt mosolyogva. Éreztetik, tudatják: nem vagyunk egyedül.
Szóval, szívet melengető helyzetekbe kerülünk egyre. És testet is, hiszen már folyik a csapból a meleg víz…
(Folyt. köv.)
¡HOLA, FINCA! 