18. Az első reggel

Annak ellenére, hogy aggódtunk(tam), hogy mi lesz majd, hogy fogják bírni a kuttyok a rengeteg órás utazást, gyakorlatilag teljesen simán haladtunk, érkeztünk. Ahogy terveztük – kicsivel többször és hosszabban megállva, mint legutóbb –, 26 óra kellett ahhoz, hogy jelen lehessünk a megbeszélt időpontban a közjegyzőnél, szerződés aláírásra. Miután túl voltunk a hivatalos procedúrán, betértünk az első ‘Masymas’-ba, megvásároltuk a szükséges tisztítószereket, vizet és vacsira valót, majd birtokba vettük a házat.

Legalább két éve nem lakták. Emberek. Így kaptak lehetőséget darazsak és (számomra eddig ismeretlen) egyéb, ilyen-olyan bogárkák a rusztikus lét kipróbálására. Nem biztos, hogy örültek (amúgy azért annyira én sem), de jöttünk és utat mutattunk nekik. Kifelé.

Zúzda napok állnak mögöttünk, nem volt könnyű az utolsó otthoni, pakolós, Remeteszőlőst lezáró hetünk. A ház itt pedig takarításra, szellőztetésre várt. Ráadásul – mivel minden spaletta zárva volt, és ki tudja mióta nem tudott becsusszanni a napsugár – hideg is volt. A fatüzelésű kályha kipuccantására, beüzemelésére pedig így, romfáradtan nem vállalkoztunk. Szóval, napunk végén a paplan alatt kimerülten vacogva, egyetértettünk Bélával: ez az első nem nyerte el az ‘Életünk éjszakája’ díjat.

Aztán jött a reggel… és mindent vitt. 🙂

A nap itt spanyol virtust nyom. Későn és lassan, komótosan emelkedik. Nyolc, fél kilenc körül kezdi beragyogni a vidéket. A hajnali, sűrű párát ekkor szinte egyetlen harapással fogyasztja el. És a látvány elképesztő. Összeölelkezve, fülig érő szájjal ereszkedtünk bele, örökre feledve az előző órák bogaras-sötét-hideg gyötrelmeit. Igyekeztem megörökíteni, remélem, a videó helyettünk és a kuttyok helyett is beszél:

Második reggelünkön írom ezeket a sorokat. Tegnapi ténykedésünknek köszönhetően már tisztaság van, rendeződés, az egyik selyemképem mosolyog rám a szembe falról. Éjjel már nem fáztunk, a napnak köszönhetően átmelegedett a ház. Vettünk ágyat, asztalkát székekkel, kanapét… formálódik az új otthonunk. Bár, még messze a vége, rengeteg teendőnk van.

Ahogy már említettem régebben, nincs például internet, térerő. Azon vagyunk, hogy mielőbb megoldjuk, mert fontos. Fura, nemfincsi érzés, hogy hosszú órákra nem vagyunk a gyerekek számára elérhetők. Régen ez teljesen természetes volt. Mostanra pedig kellemetlen feszülést okoz a ‘bármikor elérhetőség’ hiánya. Mintha a technika fejlődésével egyfajta elbizonytalanító kiszolgáltatottság is megszületett volna. Mintha kimaradnék így valamiből. Márpedig az teljességgel lehetetlen. Mármint kimaradni vagy lemaradni. Meglep, mennyire össze tud zavarni, maga alá képes gyűrni a megszokás.

Miközben abszolút rend van így. És ez a helyzet is megoldható. Feladat. Nem pedig probléma.

Például most, hogy megírtam ezt a bejegyzést, öltözöm, begurulunk az innen öt percre fekvő városkába, és egy teraszon megreggelizve, kávézva telefonálhatok, megnézhetem az üzeneteimet, megszerkeszthetem és feltölthetem a youtube-ra a videót. De azért előtte még körbesétálom a kuttyokkal a birtokot…

(Folyt. köv.)