Pár hete írtam már hasonlót, és útra is keltünk akkor. Megnézni és lefoglalózni a kiválasztott házat, ismerkedni a környékkel, lehetőségekkel, emberekkel, bepakolni a házba az első körben kivitt holminkat. Két hétre mentünk akkor, kettesben. Izgi nyaralás féleség volt, csak épp nem pihenés fókuszú. Most viszont végleg elhagyjuk Remeteszőlőst, átadva eddigi csodás lakóhelyünket új tulajdonosainak. Mi pedig megindulunk a kuttyokkal a valami egészen más irányába.
Ez azért elég félelmetes. De a félelem jó. Ha nem hagyom, hogy maga alá gyűrjön, akkor pont, hogy segít. Ha jól használom, lehetővé teszi a kimozdulást az ismertből, a megszokottból, a komfortosból, ami ugyanekkor már egyértelműen idejétmúlt is. Vagyis érezhetem általa, hogy ÉLEK. Ahogy írtam már erről korábban.
Tegnap teljesen kifizettük a házat. Vagyis, most már tény: VETTÜNK EGY ‘FINCA’-T SPANYOLORSZÁGBAN. Jövő szerdán délben ‘randizunk’ Buenáékkal (ingatlanosmindenbensegítőink), megkapjuk a kulcsokat, birtokba vehetjük. Egyszerre földöntúli, ugrálós boldogság, ugyanakkor szorul a torok, megremeg a láb, a gyomor, a szív. Hogy a csudába ne szorulna, ne remegne… tökéletesen rendben van ez így. (Megjegyzem, szép kihívás 24 órás, két kuttyos úton létre alapozva déli, hivatalos ügyintézős találkozót megbeszélni, ide Jalonba… feszegetjük azért a határainkat rendesen.)
Két alapvető körülmény azonban meglehetősen rendezetlen a kinti háznál: nincs internet, nincs kerítés. Illetve csupán részlegesen van. Mármint kerítés.
Előbbire mondhatnám, hogy semmi gond, amíg beszerelik a szatellitet, addig használhatjuk a mostani mobilt és internetet. Ám, térerő sincs. Upsz. Sebaj. Majd csiholunk valahogy. Állítólag van a telken egy-két pont, amit ha meglelünk, ott megállva kinyújtózhatunk az éterbe, hogy elérhessük a gyerekeket vagy csak simán telefonálhassunk. Megoldjuk. Ezt is.
Léteznek itthon csendtáborok. Jókora összeget kell fizetni azért, hogy elmehessünk valami mindentől távol eső tanyára, ahol belépéskor le kell adni a mobilt, hermetikusan kizárva a civilizált világot egy hétre így. Ez igazán feltöltődős pihenést tesz lehetővé, gondolom. Nnna. Ha hozzánk jön valaki, még a mobilját se kell majd leadnia, ha teljes kikapcsolódásra vágyik. Úgysem tudja használni. Höhö.
Amúgy, érdekes tapasztalás számunkra, hogy pici Magyarországunkban teljesen természetesnek vesszük a suhanó internetet, és ami még ennél is sokkal fontosabb, a vizet. Abban szocializálódtunk, hogy ezek ugyanúgy körülöttünk és velünk, nekünk léteznek, mint a levegő. Ám, például Spanyolországban ez nem egészen így van. Meg kell teremteni az internet feltételeit, és a víz sem csak úgy ‘magától’ áll rendelkezésünkre. Na jó, azért a városokban más a helyzet. Mármint a vízzel kapcsolatban. Mert ugye az internet az hol van, hol nincs, tökmindegy, hol él az ember.
Öcsém mondta, amikor meséltem neki mindezt, hogy a mi kis országunkon kívül nem sok hely létezik a világon, ahol ivóvízzel öblítjük le a vécét. És igen. Lássuk be, eléggé el lettünk kényeztetve. És jó, ha ezt képesek vagyunk értékelni.
A kerítés a kuttyok miatt okoz fejtörést. Mostani (kerítetlen) állapotában azt fogják gondolni, hogy megvettük nekik az egész hegyet, hogy szabadon rohangálhassanak. Bár, az biztos, hogy ezzel nem zavarnák a szomszédokat (mert ugye nincsenek), de azért nem bánnám, ha nem kellene attól tartanunk, hogy túl messzire merészkednek. Vagyis, mielőbb pótolnunk kell majd a hiányzó részeket. És addig is találnunk kell valami megoldás féleséget. Én arra gondoltam, hogy szépen körbevezetem őket, és elmagyarázom nekik, hogy hol a határ. Szerintem, ez működni fog.
Van erre egy másik ötletem is. Megkérem őket, hogy képzeljék oda a hiányzó részeket a meglévő kőkerítés alapján, és maradjanak azon belül. Megmutatom nekik ezt a fotót, mondjuk. Lesz idejük rögzíteni a tudatalattijukba az egy napos utazás közben. Szerintem. Okos kuttyok. Működni fog.
(Folyt. köv.)
¡HOLA, FINCA! 