Annak, hogy szinte teljesen kiürült már a ház, a kuttyok örülnek a legjobban. Tuti azt hiszik, nekik és értük pakoltuk ki a sok felesleges bútort a nappaliból, hogy bőségesen legyen helyük idebent rohangálni, labdázni vagy csupán simán padlón fetrengeni. Tekintetük egyértelműsíti felénk irányzott gondolataikat: „Végre rájöttetek, mi is a lényeg egy szoba kialakításánál. Nem a bútor, a tér a fontos.” – hát, igen, itt is, ebben is.
Azért, hogy ne örüljenek túlságosan, cserébe elmondom nekik (kedvesen mosolyogva), hogy „nektek meg fogalmatok nincs, mi vár rátok napokon belül… hehe.”. És részletezem – miközben ők lazán elnyúlnak a lábam előtt, lustán pillogva rám –, hogy „hiperjó lesz ám 24 órát utaznotok közvetlenül mögöttünk, a második sorban, na és aaaz, amikor végül azt hiszitek, dejó, végre hazaértünk, kipattantok a szabadságotokba, na aaz fincsi lesz… akkor aztán érkezik majd belétek a döbbenet…”.
Leginkább Sherlock-nak kéne kicsit komolyabban odafigyelnie szavaimra, mert kettőjük közül ő az, aki halálra válik már az autózás felvázolt lehetőségétől is. Mire beültetjük, bekapcsoljuk a biztonsági övét, már mindene rezeg, látszik lelapult fülén, szinte mellkasáig megnyúlt pofiján, leesett alsó szemhéján: masszív 10-es stresszfokozatra kapcsolt. Szeretgetjük, simogatjuk, énekelünk neki meg ilyenek, de igazából akkor nyugszik meg, amikor látja, hogy nem Nagykovácsi (kutyadoki) felé vesszük az irányt, hanem balra el, a végtelenbe és továááább! (‘Toy Story’ után szabadon).
Most meg magyarázhatok nekik az utazásról, de fülük botját nem mozdítják, légzésük sem válik szaporábbá, csak pihiznek békésen, mintha mi sem történne. Végülis, lényegében igazuk van. Jó ez az itt és most, tökéletes, minek is kéne foglalkozni valami megfoghatatlan, akármilyen jövőképpel.
Épp át is venném a hozzáállásukat, csak valahogy nem akar sikerülni. Ugyanis tegnap felszállt a füst, egész pontosan nem fel, hanem belém. Kiderült, szűk másfél hét múva innen el… indulunk. És akkor most itt ülök, írok. Hajnali négykor. Mi mást is tehetnék, ugye. Ha már aludni nem tudok a belémszállt füsttől.
Viszont, ha már ébren, természetesen főztem egy kávét mindenek előtt és felett. Vaksötétben, tapogatózva, nehogy kiverjem az álmot a szememből, ha esetleg mégis lenne. Szóval, kezemben csészével (még az első kávékortyon innen) botorkáltam át a szobán, és azt vettem észre, hogy kerülgetem óvatosan a nem létező bútorokat. Felröhögtem hangosan, mekkora hülye vagyok, no meg a szokás hatalma, és ezzel eszembe is jutott Ádám fiam. Meg a kábé három éves kora.
Nem tudom, másoknál ez hogy van, de nálunk a gyerekszoba következetesen robbantgatta fel magát a legváratlanabb pillanatokban. Mindezt megelőzendő, egy idő után inkább egyszerűbbnek tűnt össze sem pakolni a romokat. Történt egyszer, hogy szüleim vigyáztak Ádámra, és mivel valószínűleg semmit még csak nem is sejtettek az önrobbanásokról, hát rendet raktak. Gyönyörűen sorakoztak a játékok a polcokon, a lego-aknamező darabjai dobozokban, olyan áttetsző, puha, sima út vezetett ajtótól az ágyig, amin sétálva az ember úgy érezhette, mintha kis puttóként felhőkön tapicskolt volna.
Ám. Ádám nem tapicskolt, nem suhant, hanem az esti, félhomályos szobájába belépve, ugyanúgy kerülgette a vonatokat, mint annak előtte, lábujjhegyen óvatoskodott a lego gyilkos elemei között – számtalan láthatatlan ösvényt bejárva ért el az ágyáig. Majdnem el is szégyelltem magam ezt látva (jajj, milyen anya vagyok már, gyakrabban kellene rendet raknom, ahogy a szakik javasolják, a gyerekkel együtt, meg ilyenek), de aztán mégsem, mert eszembe jutott, hogy tökfelesleges, úgyis mindjárt itt az újabb önrobbanás.
Most meg én kerülgetem itt éjjelente a nem létező bútorokat… ez csakis valami karma-dolog lehet.
Ha már Ádám, akkor mesélem:
Annyira jó, ahogy még most is előbukkannak a semmiből fényképek, tárgyak, oklevelek, anyák napi ez-azok, és ilyenkor átszellemülten mosolyogva kicsit kiszakadunk a melóból. Béla szerint ez úgy szokott történni, hogy ő a ház másik felében tesz-vesz, és egyszer csak hall engem, tőlem abszolút szokatlan szopránsággal: „jjjjaaaaajjj, drágám, gyereee, nééézd, óóóómennyire cuki vooolt itt!” És persze, jön és nézi és igen, ómennyirecukik, és tessék, meg is mutatom, mert ugyehogy, háromfiammal, időrendben:
Ilyenkor aztán én hallgatom, hogy „aztadenekedmegmilyenjólálltarövidhaj!!!”… igen, valóban. És mitől állt olyan jól? Na, mitől? Na? Hát attól, hogy igazából az a huszon-harminconnal kevesebb év állt eszméletlenül jól, ami mellékesen azért ott lapul fotókon. Vagyis nem, nem lesz újra ilyen rövid hajam… ne is álmodj róla, sőt, én se. 🙂
Amúgy megnyugtattam: “Nézd, nézd, drágám! Látod? Már neked sem lesz többet ilyen… hajad.” 😀
(Folyt. köv.)
¡HOLA, FINCA! 