Nem tudjuk meddig leszünk még itt, Remeteszőlősön, nem rajtunk múlik, bankra (hitelfolyósításra) várunk az új tulajdonosokkal együtt. Addig sem ülünk tétlenül, hiszen amint megérkezett a pénz, át kell majd adnunk a házat, kiürítve, takarítva, és azért van még mit kifelé mozdítani innen ahhoz, hogy birtokba vehessék.
Hogy mindez mikor fog megtörténni, arról lövésünk sincs. De minden bizonnyal észre fogjuk venni. Lehet, hogy ma vagy holnap vagy valamikor. Szerencsére azért jól körülhatárolt, előre meghatározott időmezsgyén belüli bárakármikor. Fura állapot.
Ez már nem a mi házunk, csupán részlegesen, és mi mégis itt éljük jelen pillanatainkat. Motyóink már a spanyol házban vannak, ami viszont már a miénk, ám szintén részlegesen. Ott épp senki nem él. Ránk vár. Itt meghagytunk egy-két bútort, használati eszközt, tárgyat, ami feltétlenül szükséges napjaink kényelméhez. Ezek azonban már nem a mieink, hanem minden egyes darabnak megvan a jövendőbeli gazdija – elajándékoztuk őket, ám még mi használjuk. Tényleg meglehetősen fura állapot.
Itt élünk, de mégsem, ott vagyunk, de mégsem… jajj, hol is vagyunk épp!?… (és erre nanáhogy eszembe jut a jó kis régi Bikini szám: „Itt is, ott is, amott is, a mi házunk előtt is, áll a balhé, áll a bál, vidám ének hangja száll…” 🙂 )
Amolyan köztes létforma ez. Megfejelve azzal, hogy az időtartama bizonytalan, ráadásul nem is tőlünk függ. Vagyis, nem általunk irányítható, meghatározható, formálható. És ezt mi mindketten roppant mód szeretjük, és remekül viseljük. Olyan kis fincsi, kellemes ez a szabadságunktól megfosztottság. Igazán nekünk való. Ja, nem. NEEEM!
Ám, ügyesek vagyunk, ezt a részét is kalandnak, tanulásnak, úton levésnek fogjuk fel (mivel amúgy az is). Zen állapotban toporgunk (nem tudom, mi van velem ma, mert erről meg beugrott egy Bizottság szám, itt zeng a fülemben, muszáj leírnom, íme: „A zen buddhista televízió férfi bemondónője vagyok. Magasságom 171 centi… uszkve. Mélységem putty, putty…”)
Bocsi. Ez vagyok ma… (Ígérem, “egyszer megjavulok ééén…” 😀 😀 )
Szóval, zen állapotban toporgunk. Mondogatva bőszen: „Lényegi szabadságunk belülről fakadó, tehát, nem hathat rá semmiféle külső körülmény.”. És így nem is hat. Abszolút nem. Ja. Csak utaljanak már… megnéztem az előbb, még mindig 26 fokos a tenger.
Várakozó. Állás. Pont.
Amúgy jól vagyok. Béla pedig valamiért egy nap alatt kétszer gereblyézte össze a le se hullott faleveleket a kertben.
Putty… putty… putty.
Elzának meg egyszerűen mindig igaza van:
(Folyt. Köv.)
¡HOLA, FINCA! 