Múlt héten írtam, miután alaposan szemrevételeztük a házat és környékét: „Szerintem minimum macséta kell ide, Béla szerint dehogy, egyáltalán nem durva a helyzet, „kihuzigálom seperc alatt kézzel”.” (8. bejegyzés)
Gondoltam, ő tudja, nem szólok bele, bááár… elnézve a helyszínen készült fotókat is enyhén szólva furcsán közlekedtünk a szúrós cserjékkel borított talajon. Elmondom: nem, nem táncoltunk… csupán mi így extrém-sétálgattunk a „kertben”. 🙂
Azóta szót sem ejtettünk a macséta kérdésről. Egészen tegnapig. Amikor is közölte, hogy amúgy rendelt ám magának egyet. Szülinapomra. Olyan kedves, nem? Hát, akkor ünnepeljünk.
Eszembe juttatta mindez a Remeteszőlősre költözésünket. Kissé hajazott a kerti állapot a mostanira. Derékig érő gaz, elburjánzott bokrok, sebaj, pikk-pakk rendbe teszi, ne aggódjak egy pöttyet sem. Nem aggódtam. Tényleg. Legalábbis a kert miatt nem. Elég volt nekem a ház is…
Na, ekkor történt, hogy egy szép őszi reggelen leugrott a kis falusi közértbe tejért, kifliért reggelire, aztán egy gigászi láncfűrésszel érkezett haza. Boldogságtól ragyogó arccal. Nanáhogy. Én csupán ennyit kérdeztem röhögve: „Kiflit hoztál?”… éééés… hozott! 😀
Ma pedig erre ébredhettem:
Örülök, hogy örül. Szép darab. És mint mondja, el sem tudom képzelni, mennyi mindenre használható. Hát igen, valóban. El sem. De azért azt is bevallotta utólag, hogy a telek hátsó részéig elsétálva már egyértelműsödött számára, hogy itt bizony tényleg macséta szükségeltetik. Erre én: „És azt láttad, hogy ott hátul szedrünk is van?”… képet is mutattam róla gyorsan. A szeder védelmében.
(Folyt. köv.)
¡HOLA, FINCA! 