Tegnap volt a nagy nap: aláírtuk a szerződést. Holnap talán kulcsot is kapunk, birtokba vehetjük a „finca”-t, és hogy mi mindenestül, az majd kiderül. Ott, benne. Hát, itt tartunk most. Óriási boldogság számunkra, ám teljességében azért még felfoghatatlan mindez.
Izgalmunkat, örömünket, ünneplős pillanatainkat tetőzte a ma reggeli – semmiből érkező – felismerés: „Jéééé, épp tegnap volt hét éve, hogy először találkoztunk!”. Az volt az a nap, amikor összeértek útjaink, megfogtuk egymás kezét, és azóta így haladunk, egy irányba lépkedve.
Nem szoktunk megfeledkezni az évfordulónkról, de most maradéktalanul beszippantott bennünket a jelenben létezés, és már az is csoda, hogy egyáltalán a mai kávézásunk közben eszünkbe jutott. És erre most itt ülünk, a hegyek mögül ránk kacsintó nap fényében, nézegetve a szerződést, „Don Novak y Dña Toth”… hát, mit is mondjak… rendesen meghatódtunk.
Szóval, klasszak ezek a „véletlenek”… sok ilyent még, ha kérhetem… 🙂
…
És egy amolyan helyi élet-szösz még, szintén tegnapról:
Este, bepunnyadva, nyugodva, ölünkben laptopokkal, gondoltuk, megnézzük, mi történt a nagyvilágban, amíg mi itt köröztünk a miénkben. Öt perc sem telt el, megszűnt az internet. Mi sem természetesebb ennél, megszoktuk hamar, hogy ez itt ilyen, valamelyikünk újraindítja a routert, és juhhúúú, már működik is.
Ám, tegnap ez nem így alakult. Ugyanis – mint kiderült – az áram ment el. Ez abszolút újdonság volt számunkra itt, tudatlanul álltunk a helyzet előtt. Ezt orvosolandó, Béla leszaladt az utcára tájékozódni.
Ugyanis van itt egy „hölgy klub” a szomszéd házban. Naponta összegyűlnek négyen, öten, és megállás nélkül csacsognak, zeng tőlük az utca. Hogy miről lehet nap, mint nap ennyi szót ejteni, arról lövésünk sincs, mivelhogy egyelőre nem értjük és nem beszéljük még ezen a szinten a spanyol nyelvet. Na, de majd… ugyehogy… 🙂
Ők mindenesetre nonstop dumcsiban, teszik mindezt a garázsban, székeken ücsörögve. Társaságukat képezi többnyire még egy hűtőszekrény és egy mosógép is. A biztonság kedvéért.
Sokat töprengtünk otthon, hirdetéseket böngészve: vajon, hogy a csudában tudnak beállni a szűk utcákban ezekbe a garázsokba? Hát, most már látjuk: sehogy. Képtelenség. És a garázs itt nem is az autó tárolójaként funkcionál, hanem amolyan földszinti tetőteraszként. Ahol összejöhetnek a csajok (0 – 80+ éves korig) trécselni.
No, de ott tartottam, hogy elment az áram, és Béla leszaladt megkérdezni, mi van ilyenkor. A következő beszélgetés zajlott le:
Béla: „Hola!”
Ők mosolyogva: „Hooolaaaa!”
Béla: „No electricity.”
Ők szemöldökfelhúzva, kórusban: „Noooo?”
Béla: „No”
Erre egyikük a mellette álló hűtőszekrény felé fordul – úgy ahogy van, ülve –, kinyitja az ajtaját, belenéz, vaksötét… Bélára néz, megszólal: „Nnnnnno.” Egy másik hozzáteszi vállat vonva: „Mañana.”
Majd, mintha mi sem történt volna, e ténymegállapítást követően folytatódik a szenvedélyes csacsogás. Tökre igazuk van…
Azért, amikor este jókésőn, dolguk végeztével, egy erőteljes mozdulattal lehúzzák a garázs fémből készült rolóját… és ahogy az lerobban, majd csattan az utca ódon kövezetén… na, aaaz fincsi… szerintem megszokhatatlan.
Kábé egy órával később áram is lett.
A ma írtakhoz pedig kiegészítésül egy reggeli ablak-kép (csak mert szeretem 🙂 ):
(Folyt. köv.)
¡HOLA, FINCA! 