Holnap délelőtt találkozónk van Jalon-ban. Megyünk az ingatlanossal a jegyzőhöz, hogy lefoglaljuk a kiválasztott házat. És egy pöttyet megijedtem. (Én… Béla nem. Legalábbis azt mondja. Elhiszem.)
Elmúlt éjjel hosszasan beszélgettünk, őszintén felszínre engedve és kimondva gondolatokat, érzéseket, s arra jutottam, hogy három dolog lapul a megszeppenésem mögött: 1. a félelem az ismeretlentől, 2. csipkebokor vessző, 3. az a félrevezető, megriasztó, bénító érzés, hogy mintha egy életre kellene kedden 11-kor felelősségteljes döntést hoznunk.
A félelem az ismeretlentől abszolút rendjén való. Például, ha Mucsaröcsögén terveznénk élni egy tanyán Magyarországon, akkor is felbukkanna, elénk állna, és csípőre tett kézzel belevigyorogna az arcunkba, hogy „na, akkor tessék, most legyetek hősök!”. Ám, ez a fajta félelem az, amitől valóban életté és nem túléléssé tud válni az emberi létezés. Már amennyiben képesek vagyunk beleállni, és megindulni a félelmünk mutatta irányba. Az újba. A még nem ismertbe. Merve megélni a változást, annak minden érzelmi és fizikai hozadékával együtt.
Tutista módon választhatnánk mondjuk egy városi házat magunknak, csak épp mi nem olyanba szerettünk bele. Hanem egy kis, ősrégi kőházba, amit holland tulajdonosai, megőrizve eredeti hangulatát újítottak fel. Kiváló minőségű úton lehet megközelíteni, pár percre van két településtől is, de lényegében egy fennsík közepén, 3.300 nm területen áll. A tenger 35-40 perc alatt érhető el. Épp, ahogy szerettük volna.
Nyilván, fokozza félelmem mértékét a házválasztás is. Mert mégiscsak Budapesttől néhány kilométerre éltünk eddig – bár csodakörnyezetben, erdőszélen, ám mégiscsak fizikailag és lelkileg is komfortosan. Abban a biztos tudatban, hogy a számunkra lényeges emberek, helyek könnyedén és bármikor elérhetőek. (Írtam erről már korábban.)
És akkor most nem elég, hogy Spanyolország (2.600 km-re a már jól ismerttől), de még megfejelve azzal, hogy ez itt egy „finca” (amolyan helyi tanyácska), amit megvásárolni készülünk. Fogok mesélni a házról, arról, hogy miért épp ez, de most maradok a félelmeimnél. Hogy aztán nélkülük haladhassak tovább. De egyelőre még itt van ez a „csipkebokor vessző” is. Vagyis annak hiánya.
Mindenesetre ilyesmik is hozzájárulnak a pillanatnyi ingásomhoz, hogy például a telek roppant elhanyagolt, mert az elmúlt években nem tudtak jönni eddigi lakói, és minden kiszáradt, szúrós cserjék lepték el a földet, már csupán ahhoz is szükségeltetik meló, hogy a kuttyok talpacskájának megfelelőre tudjuk a talajt rendezni. Szerintem minimum macséta kell ide, Béla szerint dehogy, egyáltalán nem durva a helyzet, „kihuzigálom seperc alatt kézzel”.
Azt mondta nekem – éjjel, a tetőteraszon ücsörögve -, miközben soroltam egyre a „miért nem”-eket (vagyis a félelmeimet), hogy kissé mintha felnagyítanám a sötét oldalát. Hiszen ez is jin és jang, és mintha most csupán az egyik felét akarnám egészként látni. És igen. Igaza van. Mármegint. El is kezdtem figyelni a kiegyenlítődésre. És a csillagokat is újra észrevettem felettünk.
A harmadik fontos felismerés, hogy nem kell itt és most egy életre döntetünk. MOST ezt vágyjuk, MOST ezt szeretnénk kipróbálni, MOST úgy érezzük, ez a jó nekünk. És bármikor dönthetünk majd másképp. Ha akkor, ott úgy érezzük. Ha akkor, ott mást szeretnénk. Ha akkor, ott változtatnánk.
Szóval, a para még velem… úgy sejtem, elkísér majd szépen holnap az ingatlanosig, onnan a jegyzőig… aztán meglátjuk, mi követi mindezt. Azonban lelkem kíváncsi izgatottsága – érzem – lényegesen erőteljesebb, mint az elmém elbizonytalanítani akaró gondolatfolyama. És ez lehetővé teszi számomra az épp aktuális lépés megtételét…
(Folyt. Köv.)
¡HOLA, FINCA! 