Van abban valami különleges, hogy nem nyaralni jöttünk két hétre, hanem házat találni, otthont teremteni – szó szerint belezuttyantunk a helyi ÉLETbe. Mint gyerekkoromban a fémcsúszda tetejéről a homokozóba, kábé olyan sebességgel.
Találkoztunk, beszéltünk már ingatlanossal, festő-kőműves-villanyszerelő-burkolóval (így, ahogy mondom, minden egyben), „wifi-man”-nel, tudjuk, hogy holnap Jalon-ban piac lesz, „muszáj megnézni”, jövő vasárnap Callosa-ban fúvós koncert a téren, és hogy hol jó összefutni kávézni, enni… ezekről sejteni sem sejthetnénk semmit mezei nyaralóként.
Ahogy azt sem tudnánk, hogy teljesen normális, ha például az ingatlanost a megbeszélt időpontban nem találjuk a megbeszélt helyen, mert épp leragadt valahol csevegni, de száguld felénk máris, „mint egy Forma 1-es pilóta” – mondja nevetve a telefonban, és egyébként is minden rendben van, ne aggódjunk, nem lehet elkésni. Hmmm. Már megint ez a tér-idő dolog… mármint, hogy úgy tűnik, tényleg nincs. Se távolság, se idő. Csupán MINDEN RENDBEN VAN.
Semmi fura nincs abban sem, hogy megmutatva a házat, elkezdi spanyolul mondani nekem az akármit, amire én mondom, hogy csak icipicikét beszélem a nyelvet, inkább angolul, ha kérhetem, de persze ő nem vágja az angolt, csak ennyit, hogy „noproblem”, majd hadarva rám ömleszti spanyolul a mondanivalóját. És… döbbenet, de ÉRTEM.
Hogy azt, ha ott lebontjuk, és egy szintbe hozzuk ezzel, és beburkoljuk amazzal, amitől hű de fantasztikus hangulata lehet, és ott, ha megnyitjuk, na akkor meg… satöbbi. És hallgatom, és értem.
Mondanám, hogy akkor minek is vergődjek a spanyolul tanulással, de nem mondom, mert láttam, vannak klassz napilapok, és úgydeúgy vágyom rá, hogy a csacsogástól hangos teraszokon, a reggeli kávézás közben újságot olvashassak. Lecsekkoltam a mai „Helyi Hírek”-et, és egyértelműen felfogtam, hogy az a pár szó, amit ki tudok már nyögni, nem lesz elég a szövegértéshez.
A mai estét „wifi-man”-nel zártam, jó volt az is.
Szóltam reggel, hogy akad itt némi gond az internettel (egészen pontosan a váratlan és hosszadalmas hiányával), 11-kor hívott, meglepően jó angolsággal, hogy „noproblem”, elmagyarázza nekem, mit nyomjak, hol és hányszor, de kértem, ne tegye, mert épp nem a házban tartózkodom. „Noproblem”, hívjam, amikor visszaérek, csak azért azt tudjam, hogy kilenctől egyig dolgozik, aztán pihi, majd este hattól nyolcig.
Rohatunk is hazaérni hatra, biztos, ami biztos, azonnal hívtam is, nem vette fel, aztán hívtam, nem vette fel, aztán háromnegyed nyolckor végre igen. Épp, amikor aggódni kezdtem volna. Ehelyett baromira megörültem, hogy most akkor megoldjuk itt a „noproblemet”. De nem oldottuk.
Mert hát bocsi, de nincs sok ideje, nyolckor végez, ugye. Ja, igen, tényleg. És… tényleg. Próbáljam meg azt, amit mond, aztán ha nem jött be, akkor majd holnap. És elköszönt. Én meg itt ültem, és pislogtam, hogy na akkor most meg mi van.
Béla – látva nem értésemet – csak ennyit szólt: „Úgy tűnik, itt az internet is olyan, mint amúgy minden: kicsit van, aztán sziesztázik, olyan kellemesen, megnyugtatóan lassú, és egyébként is ‘noproblem’.”. És igen.
Bár még tanulom az elsajátítását e működésnek, de odavagyok érte. És azért, hogy nem törekszenek tökéletességre. Elég az épp jó. Nem kell túlbonyolítani. Semmit. A lényeg az egyszerűségben van. Mint a mai kései ebédünk helyszínén.
Aprócska téren templom bejárata elé lehelyezett asztal (gondolom, mise idején arrébb húzzák kicsit), mosolygós felszolgáló fiútól étlapot kérünk és kapunk… ezt, így…
…és valóban. Miért is kellene más vagy másképp. Így, ahogy van, szívet melengetően tökéletes.
Az elénk letett étel pedig mennyei volt.
(Folyt. Köv.)
¡HOLA, FINCA! 