Amikor 8 hónapon át tervezünk, elképzelünk, álmodozunk, utánajárunk, tanulunk, táv-megismerünk, és egyszer csak konkréttá válik az indulás időpontja… na, akkor aztán megremeg a térd és a szív. A hírtől, hogy mozdulhatunk és tényleg, először összeölelkezve ugrándoztunk a szobaközepén, hogy “juhhúúúú, indulunk”. Aztán a következő pillanatban lefagytunk. Hogy “ajajj, indulunk”. 🙂
Jajde és jujde. Az ismeretlen gerjesztette félelem. A Rend támasztotta bizalom. Hihetetlen öröm és izgatottság. Kavargó gondolatok, érzések. A pillanatban világosan megmutatkozó jinjang-egység. Itt tartunk most.
Néhány nap múlva 2.600 km-es út vár ránk, felénél megszállás, pihenés, második nap éjjelén megérkezés. És addig még rengeteg a tennivaló, hiszen (kihasználva, hogy a kuttyok erre a két hétre nem jönnek velünk) a legtöbb holminkat most fogjuk szállítani, telepakolva az autót.
“Ó, de jó, alig lesz motyónk!” – lelkesedtem múlt héten, az idei kábé ötödik selejtezésünk után. Tegnap azonban, amikor egy helyre halmoztuk a vinni kívánt darabokat, kicsit sokkot kaptam… nagyobb a cucc-hegy, mint amit az autó be tudni fogadni, úgy tűnik, szükségeltetik itt még további szűkítés.
Amúgy eléggé tanulságos volt ez az idei folyamat, ami elvezetett minket a mostani ingóság mennyiség kialakulásáig. Érdekes volt látni, átélni, hogy mekkora erővel tudunk ragaszkodni tárgyakhoz, emlékekhez, akár még egy picit elnyűtt, szívünknek kedves ruhadarabhoz is. Magam megéléseit és érzéseit összegezve: olyan, mintha létezne egy mögöttes szál, ami összetartja és hozzánk kötözi a tárgyakat, amiktől nehezebb a megválás. És ez a szál nem más, mint a múltunk.
Mintha ezekben a használati és dísztárgyakban tárolni tudnánk a múlt emlékeit, eseményeit, történéseit, sőt, akár konkrét embereket is. Ki kellett mondanom: ami igazán fontos, azt magamban viszem tovább. És, ugye, ha valamiféle tárgyra van szükségem ahhoz, hogy rá-rápillantva képes legyek emlékezni valakire, aki számomra meghatározó… háááát, akkor ott azért, lássuk be, van valami bibi.
Szóval, sorra érkeztek a nagy rácsodálkozások, miközben egyre szűkítettünk, vagyis egyszerűsítettünk: “jé, ez sem fontos, ez sem szükséges, ez sem, ez sem…” – döbbenet, mi ment ki a házból. Ám az igazi döbbenet az a megtapasztalás, hogy ezek aztán egyáltalán nem hiányoztak másnaptól. Csupán egyre szabadabbá és simábbá vált a légzés. Talán a térnövekedésnek köszönhetően…? …lehet. 🙂
Lassan azért kialakul a végleges csomagszám, a következő pár napban pedig eldönthetjük, hogy mely tárgyakra mondjuk még ki az ítéletet: “Számunkra nem vagy fontos, maradj, szolgálj és boldogíts a jövőben valaki mást.”
Tehermentesedés van. Amolyan lényegre csupaszodás. Kívül és belül egyaránt.
(folyt.köv.)
¡HOLA, FINCA! 