Megosztva döntésünket, elképzeléseinket, irányunkat barátainkkal, közeli ismerőseinkkel, számos kérdéssel találtuk szembe magunkat. Az általános első reakció felénk a megértés volt és a jó kívánságok sora. No, és persze, a “szóljatokmikorjöhetünknyaralnihozzátok”. 🙂
Aztán megérkeztek a kérdések is. A beszélgetés mélyülésével arányosan egyre több és több. Nagyon örültünk, mert a válaszadásainkkal önmagunk számára is tisztult a kép, minden egyes kérdés nyomán nőtt a bizonyosságunk lépéseink helyességét és módjait illetően.
Néhány kérdés és válasz a sok közül:
“Mit fogtok ott csinálni, miből fogtok élni, milyen munkalehetőségek vannak?” – Hááát, van egy-két gondolatunk ezzel a témával kapcsolatban, de lényegileg fogalmunk sincs. (Ez a mondat azért ki szokta verni kapásból a biztosítékot… a felelőtlenség netovábbja, ugye 🙂 ) Lépésről lépésre haladunk. Először a lakóhelyünket szeretnénk megtalálni, majd elmélyülni, felfedezni, átérezni, megszagolni, megérteni, megtanulni – vagyis benne lenni és figyelni az érkező impulzusokat, a hely adta lehetőségeket.
Bízunk magunkban, ahogy eddig is megoldottuk, hogy ne haljunk éhen, ezután is meg fogjuk.
“Csak úgy fogjátok magatokat, döntöttetek, és minden előzetes ismeret nélkül költöztök?” – Ó, nem, dehogy.
A tőlünk telhető legnagyobb alapossággal jártunk utána mindannak, ami a Spanyolországba költözésünkhöz szükséges. Beszereztük a hivatalos dokumentumokat, amik nélkül még bankszámlát se lehet nyitni, megtudtuk, hogyan zajlik például az ingatlan vásárlás folyamata, mire lesz szükségünk ahhoz, hogy viszonylagosan biztonságos körülményeket alakíthassunk ki magunknak, vagy épp azt, hogy honnan, milyen módon, mennyi pénzért kerül majd a víz a leendő házunkba. És már itthonról tudjuk, hol van közeli “OBI”, közért, kertészet, kutyadoki, posta, pékség, stb.
A legfontosabb: semmit nem kell egyedül. Van ott barátunk, aki segít, és vannak sokan, akik ott élnek, és szívesen osztják meg tapasztalataikat, akár például egy facebook csoportban is kérdezhetünk, ha épp felmerül valami. Jó dolog az, könnyűség, hogy vannak mások által előttünk és számunkra simára taposott ösvények… hálásak is vagyunk, nem kicsit. ❤
“Eladtok mindent, és elhagyjátok a szülőhazátokat?!” – A hangsúlyt itt most nem tudom visszaadni, javaslom hozzáképzelni… 🙂
Nem. Vagyis igen.
Eladunk és elajándékozunk mindent, a legszükségesebbeket megtartva fogunk elindulni. Mint például könyvek, erősítő, hangfalak… na jó, néhány ruhát is viszünk, nem sokat. És egy-két őseinktől ránk hagyott, számunkra az energiájuk miatt fontos tárgyat. Slussz.
Ám senkit és semmit nem hagyunk el.
Leegyszerűsítve: ki szeretnénk próbálni magunkat egy más fajta közegben – más klíma, emberi működés, más kihívások. Mivel egyszerre egy életünk van, valahogy ebben a mostaniban volna jó ezt megoldani, együtt. Például, vágyunk tenger közelségében nem csupán nyaralós heteket megélni. És itt, Magyarországon erre nem igazán van lehetőségünk. 🙂
Attól, hogy mindent el- és odaadunk, még nem hagyjuk el az országot. Bármikor dönthetünk úgy, hogy vissza- vagy épp továbbköltözünk. Azért így megyünk, mert abban hiszünk, hogy igazán mélyen úgy lehet valami újba belemerülni, az általa kínált teljességet befogadni és megélni, ha az eddiginek búcsút intünk, nem hagyva meg valamiféle biztosítókötelet, vagy egy bármikor elérhető mentőöv lehetőségét.
Ez egy ugrás az ismeretlenbe, és jelenleg az elrugaszkodós résznél tartunk… mint ahogy anno Marci a szikla tetejéről… ugrott. Sejtve, de nem tudva pontosan hogyan, hova fog megérkezni. Mi is kábé így. 🙂
(folyt. köv.)
¡HOLA, FINCA! 