2. Elmondtuk a gyerekeknek

Érett korban találtunk egymásra férjemmel, túl válásokon, kapcsolatokon, nekem három fiam, neki két lánya… vagyis összesen öt gyerekünk van. És négy unoka, bár már nem sokáig, hamarosan érkezik az ötödik.

Huszonegy évesen lettem anya, azóta tulajdonképpen életem gerincét a gyerekek adják, köréjük épült minden döntésem, napom, pillanatom, tevékenységem. Most, hogy a legfiatalabb is 18. évében lépked útján (általa meghatározott iránnyal, tervekkel, tempóval), látom, új lehetőség nyílt számomra: önmagam mentén, lényegre csupaszított belső, egyéni igényeim felé mozdulhatok.

Nekem ez kábé olyan érzés, mint a babának, aki először áll fel életében, lép egyet, majd gyorsan visszahuppan a popójára, és inkább a mászást választja továbbra is a haladásához. Mert iszonyatosan félelmetes ez az eddig ismeretlen perspektíva, amibe a felállással került, ráadásul fogalma sincs, mit is kezdjen a hirtelen jött világtágulással.

Szóval, megrémisztett. Hogy most lehet másképp. Lehet magamért.

“Magamért”… motyogtam, és nyomban szégyenkezés kélt bennem. Mélyen. Bele is pirultam. A világon nincs ekkora önzőség, fúj, már a gondolat is. És elkezdtem indokokat keresni ahhoz, hogy ne kelljen még csak belelesnem se az épp elém tárt valóságba: alapvetően, a hétköznapokat illetően nincs már szükségük rám.

Berzenkednék, de nem tehetem, hiszen épp az volt az egyetlen ‘nevelési’ szándékom (sokszor nehézségem) anyaként az elmúlt harminchárom évemben, hogy felismerjék, az egyéni boldogulásukhoz nem kell, hogy szükségük legyen rám. Én csupán vagyok, itt a háttérben, végtelenül áradva, szeretve őket, bízva bennük. És ennek a háttérnek nincsenek fizikai, földrajzi határai.

Vagyok. Vagyunk. Bármikor elérhetően. Változatlanul. Ennyi.

Ezt már ők mondták, amikor kicsit remegő gyomrommal megosztottam velük vágyainkat. Megerősítettek abban, hogy igen, léphetek, léphetünk magamért, magunkért. És hogy épp attól boldogok, ha azt látják, merem, teszem. Mert akkor azt érzik, bízom bennük, hogy megoldják a sajátjukat. És mert építi őket is a tudat, hogy lehet, szabad magunkért óriásit lépni, változtatni.

Megerősítettek abban, hogy a család összetartása, valódi ereje nem a fizikai közelség által létezik. Hanem épp az ilyen megértő, megengedő pillanatokban fedi fel magát. Függetlenül időtől, tértől, egyéni lépésektől, helyváltoztatásoktól… amolyan aranyfonál kapcsol össze minket. A Szeretet.

Volt, persze, a gyerekek között olyan is, akinek első reakciója a “jézusmáriahogyfogunkakkortalálkozni?” volt. Kérdéssel válaszoltuk meg kérdését: “Ha például az Őrségbe költöznénk egy erdei házikóba (amiről már beszélgettünk régebben), mennyivel látnánk gyakrabban egymást?”…

A mód az, ami változni fog. A kapcsolódás módja. Aminek következménye az új típusú együtt-idő-tér kialakulása lesz. Ez persze, mindannyiunk számára akkor válik majd tapinthatóvá, amikor elkezdjük ezt az újat élni, működtetni. Feladat. Megoldjuk. Együtt.

Most ott tartunk, hogy egyetértünk abban, hogy a közelségünk egyfajta ‘bármikorelérhetem’-ből kiindulva azt eredményezi, hogy többnyire valami ünnep vagy épp adódó szűkség mentén gyűlünk össze mind. Meglátjuk, milyen lesz ebben is a másképp. 🙂

(folyt. köv.)

Vélemény, hozzászólás?

Adatok megadása vagy bejelentkezés valamelyik ikonnal:

WordPress.com Logo

Hozzászólhat a WordPress.com felhasználói fiók használatával. Kilépés /  Módosítás )

Twitter kép

Hozzászólhat a Twitter felhasználói fiók használatával. Kilépés /  Módosítás )

Facebook kép

Hozzászólhat a Facebook felhasználói fiók használatával. Kilépés /  Módosítás )

Kapcsolódás: %s