1. A döntés

Budapest mellett, erdőszéli, varázslatos településen, Remeteszőlősön élünk hetedik éve. Minden reggel hálát mormolunk a lehetőségért, hogy annak idején itt találtunk otthonra, és hogy azóta ilyen környezetben tölthetjük pillanatainkat. Azonban az első naptól kezdve tudtuk, hogy egyszer el fogunk köszönni a háztól, domboktól, erdőtől, ezektől a varázslatos napkeltéktől – mindattól, amit ez a hely ajándékként adott nekünk. Tudtuk, hogy egyszer eljön az ideje átadni ezt a csodát valaki másnak.

Nem jellemző ránk a tervezettség. A jelen adja gerincét életünknek, együtt áramlunk az érkező helyzetekkel, változásokkal, történésekkel, hangulatokkal. Mindebben az ‘érzünk-lépünk’ működés segít eligazodni, haladni. Sem munkánk, sem anyagi helyzetünk, sem épp mondjuk a mai napunk nem épül kiszámíthatóságra. Mindketten azzal foglalkozunk, ami igazán boldogító számunkra: Béla hangmérnök (képtelenség előre látni, mikor, milyen forgatásra hívják), én épp selymet festek (nem tudhatom, mikor kapok megrendelést, vagy melyik elkészült képet, kendőt, lámpát vásárolja meg valaki). Néha bizony félelmetes, nehéz a bizonytalanság, ám nekünk fontos az a hihetetlen szabadság, amit azáltal kapunk meg, hogy vállaljuk a látszólagos bizonytalanságot. Azért látszólagos, mert valójában a biztonságunk fokát nem a külső körülményeink, helyzeteink, történéseink határozzák meg, hanem a belsőnkből fakadó stabilitás. Egyénileg és egységünkben is.

Tudtuk, hogy egyszer tovább fogunk indulni innen. Tenger mellé, sós-olíva illatú, mediterrán éghajlatú nyugalomba. Sokat beszélgettünk róla esténként, a teraszon hintaágyban ücsörögve, hogy hogyan lesz majd. Maaajd… ha idősek leszünk. Aztán jött az elmúlt másfél év: vírussal, lezárásokkal, bezárásokkal, kapcsolati átrendeződésekkel, munkáink megszűnésével, anyagi bizonytalansággal, változtatásokkal, új irányokkal, tevékenységekkel – teljes fókusz váltással.

A jelen roppant beszédessé vált, elmondva, mutatva, milyen törékeny, illékony az emberi élet, emlékeztetve minket Buddha ismert üzenetére: “Az a baj, hogy azt hiszed, van időd.”

Maaajd… ha idősek leszünk… rájöttünk, nem is értjük, mit jelent ez. Én 54 éves vagyok, Béla 62. Számok. Sok? Kevés? Nem számít, abszolút lényegtelen. Hiszen nincs idő. Ha várakozunk, ha kitesszük belső igényünket a megfoghatatlan és láthatatlan jövőbe, akkor tulajdonképpen halogatunk. Remek indokokat keresve és találva, ám minden bizonnyal valamiféle belső félelem miatt. Hát, elkezdtük ezeket feltárni, szemügyre venni, kimondani, átformálni, és nagyon hamar eljutottunk így a döntésig: nem várunk tovább. Eladjuk a házat, és Spanyolországban keressük meg új otthonunkat életünk következő fejezetéhez bázisul.

Január elején született meg elhatározásunk, amit tettek követtek. Első körben a gyerekeinkkel osztottuk meg, hiszen számunkra elengedhetetlenül fontos, hogy támogató energiával álljanak mellettünk. És elkezdtünk például spanyolul tanulni. Én egy picit nagyobb lendülettel. 🙂 Közben selejteztünk, házat rendeztünk, májusban pedig meghirdettük. Most ott tartunk, hogy két hete megérkezett az a fiatal pár, akik nagyon szeretnék, ha új otthonuk ez a ház lehetne. Intézik a hitelt, papírokat, ami alapján kiderül, valóban lehet-e.

Tölthetnénk várakozással ezt az időszakot, ám mi ehelyett azt választottuk, hogy pontosítjuk, a kiválasztott spanyol térségek közül melyik az, ami igazán megdobogtatja szívünket. És megtaláltuk. Sőt, keresés közben – úgy érezzük – leendő házunkat is. Ez, itt a képen:

Folyt. köv…